Vakrepülés Barcza Horváth Józseffel

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Barcza Horváth József bőgős 1974-ben született Budapesten. Iskoláit a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Budapesti Tanárképző Intézetében végezte. 1995-1997-ig a Claudio Abbado vezette Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar tagja volt. 1997-1998-ig a Budapesti Fesztiválzenekarral dolgozott. 1995-ben Krakkóban a Jazz Juniors versenyen a „legjobb nagybőgős”, 1997-ben Debrecenben a Nemzetközi Nagybőgőverseny második díját kapta. 2002-ben már a Magyar Rádió Jazzbőgő Tehetségkutató Verseny zsűrijének alelnöke. A középiskolás évek óta folyamatosan részt vesz a magyar jazzéletben, számos neves külföldi művésszel is játszott együtt. 2003 óta az Egressy Béni Zeneművészeti Szakközépiskola tanára. A „Vakrepülés” felvétele 2005. november 20-án készült. Szerkesztette és készítette Máté J. György

SAM JONES: ’Round Midnight (a Down Home című lemezről, Riverside, 1962. Jones: cselló; Ron Carter: bőgő; Pat Patrick: fuvola).

Nem tudom, jó-e a tippem. Nem sokan csináltak ilyen lemezt. Amit hallottam: csellón játssza valaki a témát, aki valószínűleg bőgős, és volt mellette bőgő is. Ilyen lemez, amiről tudok, kettő van: az egyik Ray Browné, aki ott egy big banddel játszik, de ez biztos nem az a lemez volt. A másik lemezt, amiről tudok, Ron Carter készítette. My Piccolo Bass, vagy valami ilyesféle címe van. És ott a bőgős Buster Williams volt. És Ron Carter csellózott. Elképzelhető, hogy ez az a lemez, mert én azt nem nagyon hallottam. Vagy…nem tudom. Nem mai felvétel, az biztos. A ’60-as évekből származhat. Ron Carter a tippem. A ’Round Midnight szólt, és amit felfedeztem benne: nagyon jó volt a fuvolista. Nem igazán tudom, ki volt. A cselló elég hamis volt, azt meg kell hagyni. De amúgy nagyon anyanyelvű volt a csellózás a jazz területén, úgyhogy lehetett ez akár Ron Carter is. Hogy hány csillagot érdemel? Nagyon jó zenészek játszottak, ez hallatszott, de a csellózás hamissága miatt, ami mégis nagyon jazzes volt…Mennyi a maximum? Öt? Adnék rá 4-et, a cselló intonációja miatt egy csillagot leveszek. Amúgy nagyon élvezetes hallgatni. (Miután Sam Jones neve elhangzott) Sam Jones? Úgy tűnik, Ron Carter nem azt a szólamot játszotta itt, amit neki tulajdonítottam. A csellózásért 4 csillag jár. A bőgőzésért 5 plusz 1.

DAREK OLESZKIEWICZ: November (a Like A Dream című lemezről, Cryptogramophone, 2004. Oleszkiewicz: bőgő; Brad Mehldau: zongora).

Nagyon jó felvétel volt. Bőgő-zongora duót hallottunk. Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt mondom, hogy ez mai felvétel volt. Nekem egyetlenegy tippem van, de nem a bőgőzésből jöttem rá rögtön, hanem inkább a zongorából. Elég jellegzetes…Brad Mehldau? Ugye, Larry Grenadier volt a bőgős? Nem ő volt? Akkor az újabbik bőgőse. Hogy is hívják? Várjunk, ki lehetett ez még? (Miután kiderült, hogy a bőgős lemezéről van szó) Akkor csak egy lehet: Avishai Cohen. Ugye? (A tagadó válasz után) Akkor passz. Avishai Cohen szólólemezén játszott Brad Mehldau, ezt tudom. Charlie Hadennel is játszott, de a bőgős itt biztos, hogy nem Charlie Haden volt. Az ismeretlen bőgős ezen a felvételen elég képzett volt…Néha ott fönt egy kicsit hamiskásnak hangzott, de ez teljesen belefér az improvizációs zenébe. Szépek voltak a legato ívek a szólóban. Az összekötött hangok. A cizellálások, a díszítések. Igazából csak jót tudok mondani, de nem tudom, ki ő. Scott La Faróra emlékeztetett, ezt el kell mondani. A Scott La Faro vonal. Nem maga Scott La Faro, mert ő már nem élt a felvétel idején, de kicsit rá emlékeztetett a játék. Valószínűleg 5 csillag.

RED NORVO: Slam Slam Blues (a Red Norvo On Dial című lemezről, Spotlite, 1945. Red Norvo: vibrafon; Dizzy Gillespie: trombita; Charlie Parker: altszaxofon; Flip Phillips: tenorszaxofon; Teddy Wilson: zongora; Slam Stewart: bőgő; Specs Powell: dob).

Igen régi felvétel. Hallatszik a régi lemez szörcsögése a digitális átalakítás után is. Ez a korszak nem az én szakterületem. Ez talán még a ’40-es éveknél is korábbi felvétel. De minimum negyvenvalahányban készülhetett. 1945-ben? Jó. Nem valószínű, hogy eltalálom a bőgőst. Nem sokat ismerek abból az időből. Akiről tudom, hogy aktív volt már abban az időben: Ray Brown. De csodálkoznék, ha ő lenne. Az itteni bőgős vonóval szólózik, és közben énekel. Ray Brownról ezt nem feltételezem. Hallottam már erről az emberről, aki így játszott, de a nevét valószínűleg nem fogom tudni. Egy csomó olyan zenész játszott ezen a lemezen, aki még a bebop előtti stílusban van otthon. A végén hallottam egy tenorszaxofonost, talán azt merném mondani…lehetséges, hogy Ben Webster volt. Mintha…lehetséges, hogy Charlie Parker játszik ezen a lemezen? Ő ebből az egész felvételből nagyon kitűnt. Az ő játéka nagyon előre mutatott ebben a környezetben. Összhatásában ez nekem swinglemeznek tűnik, de Charlie Parker bebopot játszik rajta. Két korszak találkozását érzem ezen a felvételen. És a bőgőst is a swing-korszakba helyezném. Ezekkel a csúszkálásokkal, ezzel a nagyon nyugodt játékkal, a sok-sok blues-os elemmel. Izgalmas volt. Nagyon ízes a játéka, de nem olyan képzett, mint a későbbi bőgősök. Ez az ének-vonó hangzás nekem nem a szívem szottya ebben az esetben. De a korszak hangzásvilágába mindez beleillett. Ha ma valaki ezt csinálná, kicsit komikusan hatna. Parker nagyon megdobta ezt az egészet. Parkerből következhet, hogy a trombitás Gillespie volt. A vibrafonos? Ha nem Lionel Hampton, akkor nincs ötletem. Egy ilyen lemezt nagyon nehéz értékelni. Klasszikusnak számít. Történelmi lemez, noha én nem ismertem. Nem hiszem, hogy értékelni kellene.

GLEN MOORE-NANCY KING: Cherokee (az Impending Bloom című lemezről, Justice, 1991. Moore: bőgő; King: ének).

Ének-bőgő duót hallottunk. A bőgős személyét nehéz lenne eltalálni. Egy tippem van, az is bizonytalan. Egy bőgős, akit úgy hívnak, hogy Avery Sharpe. Nem lehetséges, hogy ő volt? (A tagadó válasz után) Ha itt egy nagy bőgős játszott, akkor valami nagy baja volt. Vagy részeg volt, vagy nem tudom, mi történt vele, de ez szörnyen hangzott. Azért gondoltam Avery Sharpe-ra, mert ő McCoy Tynerrel játszik, nagyon híres, de én nem tudom meghallgatni…elképesztő, hogy mit művel. Ez itt ugyanolyan kategória volt. Elkezdett egy mozgalmas valamit játszani kíséretnek a Cherokee című számban, egy basszusriffet, ami egy kicsit belső szólamokat is takar, de irtózatosan hamis volt, majd amikor bejött a swing, összefolyt az egész. Valószínűleg nylonhúrokon játszik, a hangszíne eléggé plasztikszerű volt, nem egészséges, gömbölyű bőgőhang, hanem egy kicsit nazális…Nem akarom ragozni, csak rosszat tudok mondani róla. Nekem az énekes se tetszett. A hangszíne jó volt. A bőgősről ez se mondható el. A pontszám nagyon alacsony. 1-es. Adjunk neki 1-est, megérdemli. (Glen Moore nevének elhangzása után) Tehát Glen Moore az Oregonból? Akkor ez elektromos bőgő volt ezek szerint? Könnyen lehet, mert ő azon játszik általában. Nagyon híres bőgős és nagyon jó bőgős is, de azt is tudom már, mi az oka, hogy ez a lemez ennyire hallgathatatlan. Neki valószínűleg nem ez a világa. Nem a Cherokee, nem az ének-bőgő duó. Már csak azt nem értem, miért fogott bele ebbe, mikor nagyon jó dolgokat játszott az Oregonnal. Ez csak egy kérdés, a véleményem nem változik ettől.

GARY PEACOCK: Centers (a Shift In The Wind című lemezről, ECM, 1980. Peacock: bőgő; Art Lande: zongora; Eliot Zigmund: dob.)

Van egy tippem. Amikor megszólalt, nem erre gondoltam, de aztán kezdett kirajzolódni bennem…Ha nem találom el, szégyellni fogom magam. Palle Danielsson? (A tagadó válasz után) Anders Jormin? Arild Andersen? Nekem ez az európai vonal jutott az eszembe erről a zenéről. Először Dave Hollandra gondoltam, de elvetettem ezt a lehetőséget. Nagyon jó volt. Biztos, hogy az ECM-nél jelent meg ez a lemez. Ezt onnan lehet biztosan tudni, mert a norvég hangmérnöki munka felismerhető. Ez nagyon nagy dolog. A zongorista lehetett akár John Taylor is. De őt azért annyira nem ismerem, hogy ezt biztosan állítsam. A bőgősre van egy utolsó tippem, aztán feladom: Gary Peacock. Fura, nem gondoltam volna, hogy Gary Peacock játékát valaha össze fogom keverni a Palle Danielssonéval. Ez olyasfajta zene volt, amit ritkán hallunk Peacocktól, viszont nagyon gyakran azoktól, akiket felsoroltam. Azért mondtam, hogy szégyellni fogom magam, ha nem találom el, mert Palle Danielsson nagyon jó barátom, és a zenéjét is jól ismerem. Tanultam is nála Svédországban. Elképzelhető, hogy ez a két ember hatott egymásra. Gondoljunk csak arra, hogy Keith Jarrett közös pont kettejük között. Danielsson a ’70-es évek második felében Jarrett kvartettjében játszott, később jött a Jarrett-trió Peacockkal. Ki volt kire hatással? Nagyon nehéz megmondani. Az én fülemnek itt párhuzam van a két ember között. Maximális pontszám, ez nagyon tetszett nekem.

DUKE ELLINGTON: Fleurette Africaine (a Money Jungle című lemezről, Blue Note, 1962. Ellington: zongora; Charles Mingus: bőgő; Max Roach: dob).

Nem hiszem, hogy ezt el fogom találni. Nem igazán ismerem ezt a fajta zenét. A ’70-es évekre tenném, de nem biztos. 1962-es? Ha bőgőzés szempontjából nézzük, volt egy érdekes, sejtelmességet sugárzó eljárása…felső fekvésben tremolót és glissandót játszott egyszerre. Egész jól szólt, tetszett nekem ez a sound. Egy kicsit színházias a felfogásomnak. Nem az én szívemnek való zene. Fura, nem igazán tart sehová, nem igazán indul sehonnan…Nekem nem tetszett, valószínűleg nem is annyira jó…Ugyanakkor voltak benne érdekes színek. Akkor tudnék bővebben nyilatkozni, ha több számot hallhatnék a lemezről. Ha fel tudnak rajta vonultatni más érdekes színeket, akkor jó…Ha végig ez a szín dominál, akkor valószínűleg nagyon unalmas lemez lehet. De akkor se jó, ha a többi szám teljesen más. 3 pont. Középérték.

AVERY SHARPE: Oh No! (a Dragon Fly című lemezről, JKNM, 2004. Sharpe: bőgő; Winard Harper: dob; Onaje Allan Gumbs: zongora).

Nem nagyon merek rá tippelni. Úgy hallottam, elég jó bőgős volt a játékos, de ez nem tűnt valami szerencsés felvételnek. Valószínű, hogy ennél jobban játszik az illető. A zongorista nem tetszett: nagyon egyenesen játszott. Mintha nagyon jó zenészek kevéssé sikerült felvételéről lenne szó. Az se nagyon tetszett, ahogy a lemez szólt. Kemény, üveges hangzása van minden hangszernek. Fúziós hatásokat érzek a ritmikában, ugyanakkor akusztikus felvétel volt. Kicsit rideg az összhatás. A bőgős nem keltette markáns játékos benyomását. Nem olyasvalaki, akire azonnal merünk tippelni, olyannyira jellegzetes a játéka. A szólói nem nagyon tetszettek, semmitmondóak voltak, bár a szám is az volt, elég nehéz lehet egy ilyen melódiára játszani. Úgyhogy 3 pont.

GUY LAFITTE-PIERRE BOUSSAGUET: Julie (a Crossings című lemezről, Polydor, 1998. Lafitte: tenorszaxofon; Boussaguet: bőgő).

Ez egy klubfelvétel volt. A bőgő játszotta a bevezetőt, utána lépett be a tenorszaxofon. Moll blues téma. Nem nagyon tetszett a bőgős. A szaxofonosról pedig az volt a benyomásom, hogy valaha nagyon jó zenész volt, de ez egy öregkori felvétele. És a bőgősről is el tudom képzelni ugyanezt. Nem az a felvétel, amit otthon sűrűn meghallgatnék. De azért azt se mondom, hogy nem jó. Nem volt meg az igazi swingérzet ezen a felvételen. A szaxofonos soundja tetszett. Foltokban hallottam erős dolgokat, de az összhatás már nem volt elég meggyőző. Kettő pont.

HELEN MERRILL: Autumn Leaves (a Blossom Of Stars című lemezről, EmArcy, 1993 [1988]. Merrill: ének; Ron Carter: bőgő).

Az biztos, hogy az énekesnő nem angol anyanyelvű. Skandinávnak tippelem. A felvétel valamikor a ’70-es évek közepén vagy a ’80-as évek elején keletkezhetett. A bőgős játéka tetszett, csak a hangszínével nem voltam kibékülve. Én ezt azzal magyarázom, hogy a jelzett időszakban jött divatba a pickup, és akkoriban stúdiófelvételeket is pickuppal készítettek. Akkoriban nagyon tetszett ez a módszer minden bőgősnek. Mára visszatértünk oda, hogy a lemezeken csak a mikrofonba játszunk: a természetes hangzás lett újra a divat. Ez viszont elég elektromosan szólt. Ez persze nem vád. Akkoriban mindenki így játszott, Ron Cartertől Marc Johnsonig. Érdekes felfogásban hallottuk itt az Autumn Leaves című nótát. Az énekesnőre egy bizonytalan tipp: Monica Zetterlund. (A tagadó válasz után) Svéd lehetett az énekesnő, de az biztos, hogy nem angol vagy amerikai. Én skandinávnak éreztem az attitűdjéből. A bőgős viszont lehet, hogy amerikai. Egy óvatos tipp a bőgősre: Red Mitchell. Bár tőle nem ismerek sok lemezt. A bőgőst én jóra értékelem. A szám összhatása kicsit érzelgős volt. Létezett egy korszak, amikor ezt a számot mindenáron valamilyen klasszikus zenei keretbe próbálták beleágyazni, ebből aztán elég csöpögős eredmények születtek. És ez a felvétel is ezek közé tartozik. Az összhatás nem értékelhető többre 3 pontnál.

NIELS-HENNING ØRSTED PEDERSEN: Dancing On The Tables (a Dancing On The Tables című lemezről, SteepleChase, 1979.  Ørsted Pedersen: bőgő; Dave Liebman: szaxofonok; John Scofield: gitár; Billy Hart: dob).

Egy vidám nótát hallottunk. Nem volt nagyon nehéz kitalálni, mi ez. A zeneszerzés tekintetében elég gyenge teljesítményt nyújtó, viszont bőgőzésben elsőrangú, nemrégiben elhunyt Niels-Henning Ørsted Pedersen játszott. Már két-három hang után tudtam, hogy ő az. Mit mondjak róla? Nem volt zeneszerző. Efféle vidám kis nótákat írt a szólólemezeire. Nem túl erős dallamok voltak ezek. Mint bőgős: elképesztő teljesítményt nyújtott egész életében. Elég fiatalon halt meg, talán 60 éves lehetett. Technikailag perfekt, nagyon-nagyon-nagyon nagy bőgős. Igen jellegzetes stílusa volt. Oscar Petersonnal hallhattuk őt nagyon sokszor. Ez a felvétel teljesen jellemző is volt rá. A szám maga kicsit bugyuta volt, de aztán elindult a bőgőszóló, és akkor nagyon izgalmas események kezdtek történni. Saját lemezein persze a bőgőzésre helyezte a hangsúlyt, nem annyira a zeneszerzésre. A kísérők közül meg se próbáltam felismerni valakit, belefeledkeztem a bőgős játékába. A témát unisonóban játszotta a szaxofonossal. A pontszám adásánál most tekintsük kizárólag a bőgőzést. Erről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

Máté J. György