•  

  •  

  •  

  •  

  •  



A Musica Jazz olasz szakmagazin e havi száma két nemrég elhunyt nagy jazz-muzsikust állít a középpontba: Chick Coreát és Milford Graves-t. Az ismét gazdag tartalomjegyzékből még megemlíthetjük a John Mayallal és a blues-zal foglalkozó írást, a Pat Metheny új lemezéről szóló kritikát, a „Dosszié” rovat két cikkét Art Blakey-ről és Franco D’Andreáról, a „Latin” rovatban olvasható eszmefuttatást Carlos del Puertóról, valamint a Joe Chambers pályáját taglaló szöveget, mely a dobos-vibrafonos új lemeze miatt aktuális.

Dizzy Gillespie a jazztörténet egyik legnagyobb showman-je volt. Különös alakú hangszere, hiperaktív színpadi szereplései, humora mind showman-ségét erősítette. A JazzTimes magazin most összeállította a trombitás „legjobb” tíz felvételét, ezeket mi is közreadjuk.

1. Lionel Hampton and His Orchestra: “Hot Mallets” (1939-1940; Chronological Classics, 1991 [eredeti felvétel 1939 szeptember 11.])
2. Dizzy Gillespie Sextet: “Dizzy Atmosphere” (Timeless Dizzy Gillespie; Savoy Jazz, 2002 [eredeti felvétel 1945. február 28.])
3. Dizzy Gillespie and His Orchestra: “Manteca” (The Complete RCA Victor Recordings; Bluebird, 1995 [eredeti felvétel, 1947. december 30.])
4. Dizzy Gillespie and His Orchestra: “Cubana Be”/“Cubana Bop” (The Complete RCA Victor Recordings [eredeti felvétel 1947. december 22.])
5. Dizzy Gillespie Octet: “Birks’ Works” (John Coltrane, American Broadcast Collection 1951 - 1963; Hi Hat, 2018 [eredeti felvétel 1951. március 17.])
6. The Quintet: “Salt Peanuts” (Jazz at Massey Hall; Debut, 1953)
7. Dizzy Gillespie: “Chega de Saudade” (New Wave!; Philips, 1963)
8.ccc
9. Dizzy Gillespie: “Hurry Home” (Dizzy Gillespie’s Big 4; Pablo, 1975)
10. Dizzy Gillespie and the United Nation Orchestra: “A Night in Tunisia” (Live at the Royal Festival Hall; Enja, 1990)

Bővebben...


Reza Khan a könnyed, olykor fülbemászó, mégse kiszámítható klisékből összerakott jazz-szerzeményeiről ismert gitáros. Új lemezén (Imaginary Road) közös zenei utazásra invitálja hallgatóit egy olyan világba, ahol némelykor Wes Montgomery, máskor Pat Metheny stílusfordulatait lehet felismerni Khan számaiban. A főszereplő nejlonhúros és elektromos gitárokon játszik, míg alkalmi zenésztársa, Sergio Pereira két számban ritmusgitározik. Az all-star zenekarból kiemelendő még Mark Egan basszusgitáros és Philippe Saisse szintetizátoros.

 

 

 

Bővebben...


A Peace című lemez gondolata 2019-ben fogalmazódott meg Perry Smith gitárosban, akinek lágy stílusát Kenny Burrelléhez szokták hasonlítani. Mostanra megvalósult a terv, és a lemez áprilisban kerül a boltokba. A címben szereplő békét örökzöld dallamok újragondolásával kívánja elérni a muzsikus és két társa, a bőgős Sam Minaie és a dobos Dan Schnelle. A trió zenei kapcsolata évtizedekkel ezelőttre nyúlik vissza, és mindhárman Dél-Kaliforniából származnak. Smith olyan dalokat válogatott össze új lemezére, mint a Like Someone in Love (Jimmy Van Heusen), a címadó Peace (Horace Silver) vagy az A Child is Born (Thad Jones).

Bővebben...


A JTI Trier Jazz Award elnevezésű díjat érdemelte ki Snétberger Ferenc, amit a Németországban élő gitárművész a Mosel Musikfestivalon vehetett át.
„Nagyon örülök és nagyon büszke vagyok” – hangsúlyozta Snétberger Ferenc. A gitárművész emlékeztetett arra, hogy a rangos zenei elismerést olyan hírességek vehették át eddig, mint Stefano Bollani olasz zeneszerző, Markus Stockhausen német tromibatművész-zeneszerző és Toots Thielemans belga szájharmonika-művész, zeneszerző.

 

Bővebben...


Az Iphigenia egy görög mítosz, Euripidész és Goethe is feldolgozta, Gluck pedig operát írt belőle Iphigénia Auliszban címmel. Artemisz megharagudott Agamemnónra, mert levadászott kertjében egy szarvastehenet. Egy látnok azt javasolta Agamemnónnak, hogy áldozza fel egyetlen leányát, Iphigeniát, akkor az Istennő haragja megtörhető. De végül Artemisz megszánta a máglyára küldött hercegnőt és kimentette, majd a papnőjévé tette. Most jazzopera készül a témából, melyet Wayne Shorter és Esperanza Spalding közösen jegyez. A zenét a 87 éves zeneszerző, jazz-szaxofonos Shorter komponálja, a librettót, vagyis a szövegkönyvet pedig a 36 éves bőgős, basszusgitáros, énekes Spalding írja, aki a Harvardon tanít dalszerzést. A kísérő zenekar a Wayne Shorter Quartet.

Bővebben...



A Cellar Live lemezkiadó jelentette meg Ray Gallon zongorista első saját lemezét (Make Your Move), melyet egy nagyszerű trióval rögzített. A zenekarban David Wong bőgőzik és Kenny Washington dobol. Az album május közepén kerül a boltokba. Gallon zenéjét máris olyan nagyságok méltatták, mint Ahmad Jamal és Ron Carter – utóbbi írta a lemezborító szövegét. Nem csoda, hiszen az album kései gyümölcs: Gallon már legalább harminc éve profi jazz-zenész, de korábban még nem sikerült megvalósítania egy saját album koncepcióját. Az 1958-ban született zongorista hosszú ideje jazzoktatással is foglalkozik New York-ban.

Bővebben...



Sajnos ez a hét se múlt el súlyos veszteség nélkül. Néhány héttel 91. születésnapja előtt március 2-án álmában elhunyt Chris Barber brit harsonás és zenekarvezető, a „British Invasion” egyik előkészítője. Egyike volt a brit sajtóban csak a „3 B”-nek nevezett angol sztárnak (a másik kettő Acker Bilk és Kenny Ball volt). E három muzsikus fő érdeme az volt, hogy a második világháborút követően felélesztették a szigetországban a New Orleans-i jazzt. Barber tradicionális zenéjével felkerült a brit slágerlistákra és nemzetközi elismerésekben részesült. A beatzene kifejlődését azzal segítette elő, hogy koncertjei szünetében egy-egy zenekartagjának megengedte, hogy szólóban szórakoztassa a közönséget blues-okkal, illetve skiffle stílusban (Lonnie Donegan), ami megtermékenyítően hatott a Lennon-McCartney szerzőpárosra is.

Bővebben...

Kevesen tudják, de nagyon sokan sejtik, hogy Ron Carter a történelem legtöbb hangfelvételén szereplő bőgős: több mint 2200 lemezfelvétel őrzi a játékát, ebből több mint 50 saját nevén kiadott album. Hosszú pályájának egyik legaktívabb korszaka az 1981 végétől 1982 végéig tartó periódus volt, ekkor több saját lemez jelent meg tőle. Először a Heart and Soul Cedar Walton társaságában; majd egy kvartettlemez következett, az Etudes; végül a Live at Village West Jim Hall oldalán. A három lemez nemcsak a bőgőst, hanem a komponistát is a legjobb formájában mutatja be.
Carter profi pályája 1960-ban kezdődött, de világhírét a Miles Davis zenekarában eltöltött évek alapozták meg. Ezen kívül a 60-as évek több kiemelkedő Blue Note korongján is helyet kapott Wayne Shorter, Herbie Hancock és McCoy Tyner zenekaraiban. A 70-es években több lemezen játszott basszusgitáron, elsősorban CTI-albumokon, például Freddie Hubbarddal, valamint részt vett Hancock V.S.O.P. zenekarában. A 80-as évektől visszatért a hagyományosabb jazzstílusokhoz, először talán Hancock Quartet (1981) lemezén. Láthatóan kedveli a mini együtteseket, 2020-ban például Russell Malone gitárossal adott live-stream koncertet.

Bővebben...


Vasárnap (március 14-én) késő este dőlt el, mely jazz-zenészek kapnak idén Grammy-díjat. A Los Angelesben tartott ünnepséget a vírus miatt halasztották márciusra január 31-ről. A február 9-én egy ritka rákbetegségben elhunyt Chick Corea két különböző Grammy-díjban részesült, így a muzsikus 25-szörös Grammy-díjas. A Trilogy 2 lett az év díjazott instrumentális albuma, valamint Corea kapta a legjobb rögtönzött jazzszólónak járó elismerést is a fenti lemezen hallható All Blues című számban nyújtott produkciójáért.
Szintén két kategóriában kapott Grammyt Maria Schneider. Hatodik Grammyjét gyűjtötte be a latin jazz egyik vezető reprezentánsa, Arturo O’Farrill. Kurt Elling énekes és Danilo Pérez pianista is díjjal térhetett haza.
Elismerést kapott a Snarky Puppy fusion/jam együttes, John Beasley arranzsőr, James Taylor, valamint Robert Glasper és a Thundercat, utóbbiak rhythm and blues kategóriában.

Bővebben...

Épp kilencven esztendeje, 1931 kora tavaszán rögzítette a Brunswick labelen New York-ban a Minnie The Moocher című hírneves számát Cab Calloway. Illő megemlékeznünk róla, hiszen ez volt az első jazz-szerzemény, mely több mint egy millió példányban kelt el. Két szerzője maga Calloway, valamint Irving Mills volt. Ez a dal lett a Cab Calloway and His Orchestra alapszáma, benne a nevezetes értelmetlen hívás-felelet szöveggel, vagyis egy különleges scatteléssel, melynek alapján Calloway-t elnevezték "The Hi De Hi De Hi Man"-nek. A dal főszereplője egy tűzről pattant hoochie coochie táncoslány, Minnie. A hoochie coochie talán cigány eredetű hastáncfajta volt, melyet a dal keletkezése idején túlságosan ledérnek tekintett a közvélemény. Minnie összejön egy Smokey nevű "kokie"-val, vagyis kokainfogyasztóval. Smokey-Kokie elviszi a lányt Chinatownba, vagyis a kínai negyedbe, ahol beavatja az ópiumszívás élvezetébe. A dal hátralevő része Minnie drogos fantáziálása arról, hogy a svéd király ajándékokkal halmozza el, többek között egy gyémánt autót ad neki, melyben platinából készült a kormánykerék. A dalbeli történet vége nyitott, de Calloway jajongásai azt sejtetik, hogy Minnie alaposan ráfizetett a drogos kiruccanásra.
Calloway többek között a Cotton Clubban és Chicago klubjaiban lépett fel híres, cenzúrázatlan szövegű dalával. A scattelés annyira összenőtt Calloway előadásával, hogy később sok más dalt írt még, melyben fontos szerep jut a ritmikus halandzsázásnak.

Bővebben...

Most (március 6-án) ünnepli nyolcvanadik születésnapját a kortárs jazz egyik különös alakja, Peter Brötzmann multiinstrumentalista freejazz-szaxofonos és -klarinétos. A fiatal német zenész festészetet tanult és közel került a Fluxus-mozgalomhoz, de úgy döntött, inkább a jazznél köt ki. Egy Sidney Bechet-előadás döbbentette rá arra, hogy neki is zenélnie kell inkább. Teljesen azért nem hagyott fel a képzőművészettel sem, lemezborítói többségét maga tervezte. Első LP-je 1967-ben jelent meg – egy trió Peter Kowald bőgőssel és Sven-Åke Johansson dobossal. Ezt követte 1968-ban a híres Machine Gun című oktettlemez. Az albumot kezdetben csak koncerteken lehetett megvásárolni, később bekerült az FMP kiadó regiszterébe is, 2007-ben pedig az Atavistic jelentette meg újra az albumot. Brötzmann további LP-i is érdekességek voltak: az egyik címzettje például Johnny Dyani bőgős volt. A szaxofonos hamarosan tagja lett a Han Bennink-féle Instant Composers’ Poolnak, egy olyan laza művészi szerveződésnek, mely saját kiadványait támogatta. A nyolc- és tíztagú formációk mellett Brötzmann szívesen játszott kiszenekarokban is, főként duóban. Ez hallható a Han Benninkkel közös, a szabad ég alatt felvett Schwarzwaldfahrt-on, ahol a dobos fákon és az erdőben talált egyéb tárgyakon dobol. Brötzmann 1981-es Alarm albumán valóságos szupergroup játszott: Frank Wright és Willem Breuker (szaxofon), Toshinori Kondo (trombita), Hannes Bauer és Alan Tomlinson (harsona), Alexander von Schlippenbach (zongora), Louis Moholo (dob), Harry Miller (bőgő). A 80-as években Brötzmann érdeklődni kezdett a heavy metal és a noise rock iránt, innen datálható felvétele a Last Exit csapattal, valamint a basszusgitáros Bill Laswellel. És a muzsikus azóta is fáradhatatlanul kísérletezik: ennek egyik eredménye a Die Like A Dog Quartet, melynek nevét valószínűsíthetően Kafka A per című regényének utolsó mondata ihlette. Ebben a csoportosulásban Hamid Drake dobol, William Parker bőgőzik és Toshinori Kondo trombitál. A kvartett fő zenei ihletője Albert Ayler.

Bővebben...

Hatvan esztendeje, 1961-ben alapította Creed Taylor producer az Impulse! Records lemezkiadót, a jazztörténet egyik ikonikus labeljét. A kiadó mindenekelőtt John Coltrane lemezeitől vált egyedülállóvá, de a cég a New Thing más előadóit is támogatta, így Pharoah Sanderst, Archie Sheppet, a Sun Ra zenekart, Albert Aylert, Marion Brownt, Alice Coltrane-t, Ornette Coleman-t és Elvin Jones-t. De azok se csalódtak benne, akik a hagyományosabb jazzt keresték: a mainstream előadók közül pl. J. J. Johnson, Coleman Hawkins, Lionel Hampton vagy Freddie Hubbard jutott náluk lemezkiadási szerződéshez. A cég mottója sokat elárul tevékenységükről: „The New Wave Of Jazz Is On Impulse!”. Az Impulse! – ellentétben más neves kiadókkal – kész koncepcióval indult, nem fokozatosan, hanem egy csapásra vált meghatározó tényezővé a jazzben. Kiadványaik egyediségét a jellegzetes narancssárga-fekete szín is jelezte. Mindemellett a korszak hangtechnikájának egyik csúcsát mutatják az Impulse!-korongok. Míg a Blue Note lemezei már külső megjelenésükkel is hűvös eleganciát, addig az Impulse!-albumok bizonyos miszticizmust sugalltak. A cég tizenhat évig állt fenn, néhány évvel ezelőtt pedig újraindították, bár a korábbiakétól eléggé eltérő felfogású művészekkel.

Bővebben...

Március 1-én North Dartmouth-i (Massachusetts) otthonában gyógyíthatatlan betegség következtében elhunyt Ralph Peterson Jr. jazzdobos-zenekarvezető. Ötvennyolc éves volt.
Peterson azon egyedülálló dobosok egyike volt, aki helyet kapott Art Blakey zenekarában. A nagy dobos egyéniség halála után ő volt emlékének egyik fő ébren tartója. Egyszer ezt nyilatkozta: „Ha én uralkodnék a földön, mindenki Art Blakey-t ünnepelné, folyton, nap mint nap, egész évben.”
Peterson Blakey-től leste el a poliritmikus postbop dobolás titkait, amit latin ízekkel fűszerezett. A dobolás mellett alkalmilag trombitált és zongorázott is. Abban is követte dobos mesterét, hogy szívesen fedezett fel a jazz számára új tehetségeket. Olyan muzsikusokat patronált, mint George Colligan, Orrin Evans és Jeremy Pelt. Az utóbbi közel húsz évben a bostoni Berklee College of Music tanára volt, és itt támogatta a jövő reménységeit. Sajnos munkáját és művészetét súlyos betegségei (cukorbaj, rák) hátráltatták.
Blakey 80-as évekbeli Messengersében ismerkedett össze a szaxofonos Donald Harrisonnal és a trombitás Terence Blancharddel, akikkel több közös felvételt készített saját zenekarukban. Szintén játszott David Murray és Craig Harris oldalán, valamint Geri Allen pianistával. Számos saját albuma is van, az utolsó 2020 szeptemberében jelent meg. Várhatóan idén kiadják publikálatlan utolsó triólemezét, amelyet sajnos már nem vehet a kezébe.

Bővebben...

A 25. évforduló alkalmából a Fonó 2020-ban szavazást indított a közösségi médiában. Összesen 25 kategóriában lehetett szavazni. A közönségszavazást követően a számos kategóriát 10+1 kategóriára vonták össze.
Természeten sok népzenei kategória volt, így mi csak a jazzhez közel álló kategóriákból emeljük ki a jazz-zenészeket.
A legjobb koncert kategóriában Dresch Mihály 2001-es koncertje nyert, ahol egy amerikai világsztár jazz szaxofonos volt Dresch partnere, és amiből CD is készült a BMC kiadásában: Dresch Mihály Quartet & Archie Shepp
Életmű-díj: Dresch Mihály
Egy díj ismertetése kimaradt, ezt még várjuk, ahol három nagyszerű jazz-zenész is jelölt, mégpedig a jazz-lemezek kategóriában. Ezen lemezek mindegyike a Fonónál jelent meg.
A legjobb jazzlemez kategóriában
Borbély Mihály: Polygon (2016)
Dresch Quartet: Mozdulatlan utazás (2000)
Lukács Miklós trió: Cimbiózis (2014)

Bővebben...