•  

  •  

  •  

  •  

  •  

Az egykor Ray Brown kíséretével lemezt készítő énekesnő-bőgős, Kristin Korb immár tizedik albumánál tart. A napokban megjelent That Time of Year (Storyville Records) igazi karácsonyi gyűjtemény: jól ismert dallamok remek hangszerelésben, röviden így jellemezhetjük Korb vállalkozását, melynek sikerül elkerülnie a szentimentális karácsonyi lemezek közhelyeit. Korbot régi munkatársai kísérik: Magnus Hjorth (zongora) és Snorre Kirk (dob). A trió vendégművésze Mathias Heise szájharmonikás. A CD-n két instrumentális darab is helyet kapott.

 

Bővebben...

A flamenco, a jazz, a roma és a klasszikus zene elemeiből félreismerhetetlenül egyedi stílust kialakító gitárművész, Snétberger Ferenc korunk meghatározó és példamutató egyénisége, szólóestjein mindig különleges atmoszférát teremt. Számos szólóalbuma jelent meg, és több lemezen működött közre partnerként. Szinte az összes európai országban koncertezett, fellépett Japánban, Koreában, Indiában, Vietnamban és az Egyesült Államokban.2018 nyarán Németország legrangosabb díjával (JTI Trier Jazz Award) tüntették ki. Ebben az elismerésben korábban olyan művészek részesültek, mint Stefano Bollani olasz zeneszerző vagy Markus Stockhausen német trombitaművész és zeneszerző. A díj nemcsak a gitáros előadóművészi teljesítményére hívta fel a figyelmet, hanem arra is, hogy Snétberger elkötelezte magát a tanítás és a szociális kérdések mellett. 2011-ben alapította meg a Snétberger Zenei Tehetségközpontot, ahol hátrányos helyzetű gyerekek és fiatalok - többségében szintik és romák - kapnak zenei képzést.
Snétberger legközelebbi budapesti hangversenyére a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretei között kerül sor 2019. április 6-án, a Müpában.

Bővebben...

Jorge Nila tenorszaxofonos úgy gondolja, hogy Lester Young életműve dús termést hozó almafaként magaslik minden újabb tenoros előtt. Művészi értelemben ez a nemes hagyomány tette lehetővé legújabb albuma, a Tenor Time megjelenését is, melyet minden olyan tenorszaxofonosnak ajánl a zenész, aki a Young-féle almafáról szakított gyümölcsöket. Ám Nila története nem csupán ennyi. A gyenge szívű muzsikusnak pacemaker beépítését javasolták orvosai, ő azonban inkább a szigorú diéta és a rendszeres testgyakorlás mellett döntött, egy nebraskai orvos, Dr. Ed O’Leary felügyelete mellett. A módszer bevált – Nila ismét szaxofonozhat, mint azt a frissen kiadott lemez is bizonyítja.

 

 

Billy Strayhorn november 29-én ünnepelte volna 103. születésnapját. Ez alkalomból a Kongresszusi Könyvtár bejelentette: megvásárolták a zongorista-zeneszerző-arranzsőr közel 18 ezer tételből álló dokumentumgyűjteményét, mely a muzsikus 1967-ben bekövetkezett halála óta a család tulajdonában volt, és nem volt kutatható. Strayhorn közel harminc éven át dolgozott együtt Duke Ellingtonnal, és olyan jazzörökzöldek fűződnek a nevéhez, mint a Take the ‘A’ Train, a Lush Life és a Chelsea Bridge. A gyűjtemény fotókat, valamint zenei tárgyú és üzleti papírokat (szerződések stb.) tartalmaz elsősorban.

 

 

Bővebben...

Az európai jazz már régen kilépett az amerikai őshaza árnyékából: önállóságának újabb bizonyítéka a The History of European Jazz című könyv, az európai jazz történetének első átfogó feldolgozása. A legnagyobb európai jazz-szervezet, a Europe Jazz Network és az Európai Unió Kreatív Európa Programjának támogatásával az angol Equinox Könyvkiadó gondozásában megjelent 750 oldalas, 250 fotóval illusztrált kötet 45 szerzője a zene kialakulását és fejlődését a kezdetektől 2000-ig országonkénti bontásban, társadalmi és kulturális összefüggésekbe ágyazva tekinti át. A kontinens jazzéletét nyolc régióra osztva mutatják be: Nyugat-Európa, Skandinávia, Közép-Európa (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Ausztria, Svájc), Kelet-Európa, Nyugat-Mediterrán, Baltikum, Délkelet-Európa, Európa/Ázsia. Az országok jazztörténetét olyan általános témák egészítik ki, mint a korai afrikai-amerikai előadók szerepe, az országhatárokon átívelő (cigány és zsidó) hagyományok, az avantgárd dialógusok, a jazzfilmek és fesztiválok. A további tájékozódást és kutatómunkát a fejezetek végén ajánlott szakkönyvek és lemezek listája segíti. A kötet szerkesztője Francesco Martinelli olasz jazztörténész, a szerzők az adott országok és témák avatott ismerői. A magyar fejezet megírására Turi Gábor szakíró kapott felkérést. A kötet bemutatója december 10-én lesz a Budapest Music Centerben.


A 2017 szeptemberében rangos német zenei díjat kapott Markus Stockhausen hosszú évek óta a crossover jazz vidékein vándorol, mostanában épp újjáalakított Eternal Voyage nevű zenekarával. A szeptett élő albumát az OKeh jelentette meg a napokban. Az Eternal Voyage hangzásvilágát a trombitás mellett elsősorban a perzsa santuron játszó Alireza Mortazavi, valamint egy indiai szitáros, Hindol Deb határozza meg. Őket egészíti ki Rabih Lahoud libanoni énekes, valamint Tara Bouman holland klarinétos, aki egyébként a trombitás felesége. A zenekar magvát alkotó ötöst a Live-on két új muzsikus kerekíti egésszé: a lengyel-német ütős Bodek Janke, aki elsősorban tablán virtuóz, valamint Jarry Singla német-indiai billentyűs.

Bővebben...



Chris Pasin trombitás barátaival fogott össze, hogy elkészítse az idei karácsonyi jazzpiac egyik legpregnánsabb lemezét, a Baby It’s Cold Outside-ot. Az albumon Patricia Dalton Fennell énekel, Armen Donelian zongorázik, Peter Einhorn gitározik, Ira Coleman bőgőzik és Jeff Siegel dobol. A Chronogram kritikusa a címadó számot emeli ki, melyet a trombitás és az énekesnő nem is dallá, hanem párbeszéddé varázsol.

Bővebben...

A BMC gondozásában megjelent Palotaï Csaba új triólemeze, az Antiquity. A Párizsban kevert anyaghoz Mathieu Durand írt kísérőszöveget. Ebből idézünk: „Mindig az volt a benyomásom, hogy inkább hangzásokat, mint hangjegyeket akar életre kelteni, már ha abból indulunk ki, hogy egy hangzás ördögien sokrétű, a hangjegy pedig szelíden engedelmes. A gitárjában volt valami excentrikus csináld-magad hangzás, ami azokra jellemző, akik szívesebben indulnak, mint érkeznek, és akik könnyebben lélegeznek egy lomos pincében, mint egy felújított kastélyban. Mert ebben a hathúros világban annyi sápadt klón, buzgó epigon és butácska imitátor akad, hogy az ember mindig felkapja a fejét, ha olyasmire bukkan, ami nem üresen szól. Olyasmire, ahol a hangnak egyénisége van, válaszol, nem tip-top, nem kipucolt és jólápolt. Nem, Palotai Csaba hangja karmol, felsért, harap. Ezt a hangot nem lehet megszelídíteni, hagyni kell, hogy felszítsa magát, mint egy meggyújtott farakás.

A gitárosok (különösen a jazzgitárosok, de nemcsak ők) szeretik mutatni, hogy ők gitárosok. Palotai Csaba inkább el akarja felejtetni velünk. Néha szerintem egyenesen azt szeretné elhitetni velünk, hogy filmrendező. De nem kasszasikerek rendezője, hanem inkább kézműves, aki fillérekből és gombokból csinálja a filmjeit. Egyfajta Ed Wood, csak giccs nélkül.

Ám az, hogy nem utánoz, nem azt jelenti, hogy nincs hovatartozása. Ellenkezőleg, úgy véli, a mesterei már olyan jól csinálták, amit csináltak, hogy nem érdemes őket másolni. Persze, hallom benne Marc Ribot, John Fahey vagy Jeff Parker csúszásait, hallom a Neil Young-féle hangulatot Jim Jarmusch Halott emberében, vagy Ry Cooderét Wim Wendersnél. Hallom benne a strand-rockot és a kamarajazzt is.

Biztosan belehallok olyasmit is, ami nincs benne, és éppen ezért szeretek annyira újra és újra elmerülni benne. És hallom benne (az Antiquity-ben még jobban, mint korábban) a mali bluest is, Ali Farka Touré vagy Boubacar Traoré zenéjét. „Amit technikailag szeretek ezeknél az afrikai gitárosoknál, az a hangzásbeli sokféleség, az elegancia és az alázat, amivel egyszerre játszanak a kíséretben és szólóznak” , erősítette meg Palotai Csaba. És mint gyakran, amikor valaki a példaképeit jellemzi: széljegyzetként saját portréját is megfesti. Mert a hangzásbeli sokféleség, elegancia és alázat pontosan az a szentháromság, ami legjobban definiálja ezt a magyar gitárost, aki már több mint húsz évvel ezelőtt Franciaországban telepedett le. Nem hiába választotta egyik kedvenc jelmondatának Borges szavait: „számomra egy történet írása inkább felfedezés, semmint szándékos invenció”: azaz ő, a zenész – főképp a rögtönzésekben – inkább fölfedezi az önmagában levő hangokat, mintsem a semmiből alkotja őket. És ami a legmeglepőbb: a csapat, amit az Antiquity-hez összeállított, a francia szaxofonos Rémi Sciuto és az angol ütős Steve Argüelles ugyanezekkel a vonásokkal jellemezhető. Mint ahogyan ez a három jelző foglalja össze legjobban e műfaj (szaxofon, gitár, dob) kiváló triójának – Joe Lovano, Bill Frisell, Paul Motian – alkotásait is. Olyan összeállítás ez, amit nem sokan használtak a jazztörténetben, pedig pezsdítő könnyedséget tesz lehetővé a játékosok és a közönség számára egyaránt. Mintha basszus (bőgő) nélkül a zene másképp tudna szárnyalni.

Mert Palotai Csaba ezzel az albummal bizonyos értelemben visszatér élete ókorához, a pop és a pszichedelikus-rockbeli kiruccanásai előtti időkhöz (Atlas Crocodile, Playing Carver, The Ground). Visszatér a párizsi jazz-tanszakra , az első „garage-jazz” kvintettjéhez (Grupa Palotaï), amit Thomas de Pourquery-vel alapított, és vissza ahhoz a húsz évvel ezelőtti élményhez, mikor régi barátjával, Rémi Sciutóval azt a lemezt hallgatták, amin történetesen Steve Argüelles játszott (a Human Chain című albumot Django Bates-től, a bőgős és zenekarvezető Fred Pallem ajánlatára.)

Egyébként pedig a trió 2016 -os, első budapesti koncertje óta fokozatosan a „régi iskola” felé terelődött: nem (túl) sok elektronika, vágás és retusálás nélküli felvétel, hárman egy háromszöget alkotva, a lényegre összpontosítva. A Bill Evans számára oly kedves Interplay e híres ötletét vette át a trió (zongora nélkül): a vezetés hol egyiktől, hol másiktól indul ki, és sosem ragad meg egy bizonyos helyen. Még akkor is, amikor a trióból két számban kvartett lesz (The Seventh és Storm in Paris) a sokoldalú francia csellistával, Vincent Ségallal, a zene továbbra is körbe-körbe jár, hipnotikus és demokratikus körökben. Mintha mi sem történne, mintha a csellója mindig is ott lett volna, akkor is, amikor nem volt ott.

Igazából amit Palotai Csabánál szeretek és ezen a lemezen is megtalálok, az a por. Mert a por ül meg a könyveken, a port fújja a szél, a por teszi széppé a westerneket, a por marad meg nekünk az Ókorból, a por az élet jele (a túlságosan tiszta lakásoktól szorongok, félek, hogy összepiszkolom őket), és a por telepszik lassacskán a dolgokra, láthatatlanul. A por a hosszú táv és a sugallat. A por marad meg, amikor már mindent elfelejtettünk. Rögtönzés, mulandóság, mozgás. Vagyis, ez a Palotai Csaba-féle jazz: bepiszkíthat és ragyoghat is.”

Bővebben...

A Monsieur Doumani sikere szinte példátlan a világzenében. A ciprusi triónak nincs szüksége befolyásos ügynökségre és kiadóra, ügyet sem vet a divathullámokra, mégis tele van vele a sajtó: bemutatkozó albuma, a 2013-as Grippy Grappa megjelenése után „a legjobb újonnan feltűnt zenekar”, a két évvel későbbi Sikoses után pedig „a legjobb európai zenekar” díjára jelölte a rangos Songlines magazin. Az igazi áttörést azonban a 2018-as Angathin eredményezte, mely olyan mérvadó sikerlisták élvonalában töltött három hónapot, mint a Transglobal World Music Chart és a World Music Charts Europe. Ez pedig azt jelenti, hogy az európai világzenei rádiók 2018 tavaszán a Monsieur Doumani felvételeit sugározták leggyakrabban.
A 2011 óta működő együttes kezdetben feldolgozott népzenét adott elő, de legutóbbi albuma már saját szerzeményeire épül. Angelos Ionas akusztikus gitáron, Antonis Antoniou (a buzukiféle) tzourason, Demetris Yiasemides pedig harsonán játszik - hangszerelésük tehát meglehetősen sajátos. A prímet a tzouras viszi, olyan hangütéssel, amely a városi görög zenékre, főleg a kortárs rembetikóra emlékeztet. Az is jól hallható azonban, hogy a trió tagjai korábban rock- és jazz-zenekarokban játszottak. Dalaik így nemcsak frissek, de változatosak is - nem beszélve a megosztott ciprusi társadalom kiélezett politikai és gazdasági helyzetére reflektáló karcosságukról. Ha már egyszer tüskét jelent az Angathin… Budapesti koncertjüket december 9-én tartják a Müpa Fesztivál Színházában.

Bővebben...

A magukat a „világ legkisebb big-bandje”-ként aposztrofáló Marina & The Kats osztrák trió álomszerű időutazást kínál hallgatóinak Django Reinhardt és Cab Calloway korába, az ellenállhatatlan dívák és az érzékien suttogó, varázsos hangú croonerek világába, amikor a mára már szinte elfeledett lindy hop vagy a collegiate shag számítottak a legdivatosabb táncoknak – hogy az út végén aztán finoman visszahozza közönségét az itt és most világába. A lendületes gypsy-jazz gitár, a fürge dallamok, a szellős snaredobok és Marina egyedülállóan elbűvölő hangja nosztalgikus és élvezetes koktéllá keverednek – azonnali mosolygásra késztetve hallgatóikat.
A csapat Small című 2016-os debütáló albuma nagy sikert aratott, a lemezbemutató turné során az Opus közönségét is pillanatok alatt elvarázsolták. Egy évvel később a Marina & The Kats újra stúdióba vonult, melynek eredménye a Wild című dupla vinyl album lett, rajta nem kevesebb, mint 16 új dallal. Természetesen ezúttal is hűek maradtak stílusukhoz és SWING SWING SWING szlogenjükhöz, s több mint száz koncert tapasztalatával a tarsolyukban még mélyebben merültek bele a korszak juke jointjainak és báltermeinek sodró hangzásába. Az Egyesült Államokban, Németországban, Svájcban, Spanyolországban, Romániában, Magyarországon, Szlovákiában, Franciaországban és Ausztriában folytatott, újabb teljes évnyi intenzív turnéjuknak köszönhetően mára már komoly nemzetközi hírnévre tettek szert.
Közeledik a zenekar harmadik születésnapja, így hát keményen dolgoznak a közeljövőben megjelenő harmadik albumukon, melynek anyagából természeten jócskán adnak majd ízelítőt az Opus Jazz Clubban is, december 5-i koncertjükön.

Bővebben...



Ted Rosenthal, a most ötvennyolc éves pianista egykor a patinás Thelonious Monk Competition zongorista győztese volt. Ezután sikeres szólókarrierbe kezdett, valamint énekesnőket kísért, például Ann Hampton Callawayt és Helen Merrillt. Játszott továbbá Gerry Mulligan és Art Farmer zenekaraiban. Több zongoraversenyt komponált az évek során. Immár operalibrettistaként is számon tarthatjuk: nagyanyjának Rosenthal apjához írott 1938-1941 közötti leveleiből készült a Dear Erich, melyet 2019 januárjában mutatnak be New York-ban. A jazzopera egyik dalát Kurt Elling is repertoárjára tűzte már.

Bővebben...



A Smoke Sessions Records újdonságai között találjuk a most nyolcvankét esztendős Harold Mabern zongorista koncertlemezét (The Iron Man: Live at Smoke), melyen kedvenc szerzeményekből ad elő egy csokorra valót Eric Alexander, John Webber és Joe Farnsworth társaságában. David Hazeltine The Time is Now című lemezén újabb leckéket kapunk a triózás művészetéből. Hazeltine partnere ezúttal Ron Carter és Al Foster. Végül ki kell emelni az újdonságok közül Steve Turre pozanos friss lemezét is (The Very Thought of You): a kagylókon is játszó muzsikus erre az alkalomra díszes vendégsereget hívott játékra: feltűnik az albumon George Coleman tenorszaxofonos és Russell Malone gitáros, valamint Kenny Barron pianista, Buster Williams bőgős és Willie Jones III dobos.

Bővebben...

A Dal 2018 műsorában nagy feltűnést keltett Szakcsi Lakatos Róbert különleges igénnyel és remek stílusérzékkel megkomponált szerzeménye, amely Szőke Nikoletta és Kökény Attila közreműködésével szólalt meg. Az Életre kel című dal megnyerte a harmadik válogatót, hiszen egyaránt megszólította a groove-os zenei világra fogékony közönséget és meggyőzte a vájt fülű szakmát. Bár Szakcsi egyaránt otthonosan mozog a mainstream jazzben és a klasszikus zene világában, az elektronikus hangzásokat alkalmazó fúziós zene sem áll távol tőle - ez alkalommal utóbbira helyezi a hangsúlyt.
A jövő január 23-án esedékes estjén (Müpa, Fesztivál Színház) bizonyítani fogja, hogy épp olyan tehetséges instrumentális számok szerzőjeként, mint a vokális zenében, s ebben európai viszonylatban is jegyzett muzsikustársak lesznek segítségére. Érdekes módon szinte mindnyájan külföldön váltak igazán ismertté, bár magyarországi gyökerekkel bírnak. Bolla Gábor jó pár éve él Dániában, és a nemzetközi jazzszíntér legjobbjaival ad koncerteket. Szakcsinak évek óta fontos társa a munkában, ahogyan - a szintén csodagyerekként indult - Pecek Lakatos Krisztián is, aki a bőgőt és a basszusgitárt egyaránt lenyűgözően kezeli. A Malmőben otthonra talált Csörsz Zoltán a groove-os dobolás nagymestere. Nagy Laci Gitano a szélesebb közönség számára is ismert előadó, aki énekhangjával az instrumentális darabokat is gazdagítja majd. Szakcsi évek óta tervezte, hogy közös produkcióba fog gyerekkori barátjával, Kökény Attilával, s Király Lindával is hasonló terveket szőtt, melyek ezen a koncerten válhatnak valóra. Claudia Campagnol - aki Dancs Claudiaént látta meg a napvilágot - Európa-szerte híres énekesnő, s ez alkalommal mutatkozik be a magyar közönségnek.

Bővebben...