Vakrepülés Vas Bencével
A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.
Vas Bence, Hammond-orgonista 1987. március 2-án született Budapesten. Zenei tanulmányait az érdi zeneiskolában kezdte zongora szakon. A Képző-és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett, és már majdnem festő lett belőle, amikor is egy sikertelen felvételit követően egyre komolyabban vette a zongorázást, és végül felvételt nyert a Kőbányai Zenei Stúdióba. Zongorázni Fogarasi Jánostól tanult, a zenekari gyakorlatokat Póka Egon, majd Tóth János Rudolf vezette. A sikeres szakvizsgát követően az MZTSZ Szófia utcai Stúdiójában Esze Jenőtől vett órákat.
Még „kisképzősként” részt vett néhány zenei kísérletben, de az első komolyabb zenekarokkal a Kőbányai Zenei Stúdióban folytatott tanulmányok idején dolgozott együtt. 2007-től kezdve sok zenekarban, alkalmi formációban megfordult, mint „session” zenész; számtalan műfajban és produkcióban kipróbálhatta magát.
A Hammond-orgona hangja már egészen korán felkeltette érdeklődését, de az első igazi felismerés és találkozás a hangszerrel a Kőbányai Zenei Stúdióba való felvételt követően, Fogarasi János személyén és felvételein keresztül valósult meg: éveken át cserélték a lemezeket, a legtöbb orgonista nevével rajta keresztül találkozott, és az orgona működését is ő mutatta be neki. 2008-ban ez a szenvedély már annyira erőssé vált, hogy vett egy hordozhatóvá tett A100-as orgonát, amit éveken át fejlesztett: a pedálsorral és Leslie-vel is csak jóval később sikerült teljessé tenni a hangszert. Kiváló orgonisták felvételeit hallgatva néhány év gyakorlást követően, 2013-ban alapította meg az Organism zenekart, amellyel az elmúlt másfél évben sikerült egyre komolyabb eredményeket elérni; többé-kevésbé havi rendszerességgel játszanak klubokban, néha fesztiválokon és egyéb rendezvényeken, főleg Budapesten és vonzáskörzetében. Ez a zenekar eddig a legkomolyabb vállalkozása, alapvetően jazzből építkező zenét játszanak sok improvizációval; de a jazz mellett a funk, rock és néha még a pop stílusjegyeivel is kísérleteznek. Márciusban vettek fel egy EP-t „Pictures of a Day” címmel, majd egy nyári koncertjüket is rögzítették, amelynek nagy része megtekinthető a Youtube-on. Jelenleg első nagylemezükön dolgoznak.
Vas Bence 2013-ban a XIII. Budapesti Big Band Fesztiválon szervezett egy, a Hammond- orgonát bemutató workshopot (Szabó Zsolt közreműködésével), illetve a fesztiválon fellépő néhány big banddel sikerült orgonistákat is közösen szerepeltetni. Az idei Big Band Fesztiválon (november 15-16.) az Eleven Big Banddel várható ismét egy közös produkció, néhány számban Hammond-orgona lesz a ritmusszekcióban zongora helyett, ami Magyarországon elég ritka jelenségnek számít.
A Vakrepülés felvétele 2014. október 19-én készült. Szerkesztette és összeállította Máté J. György.
SHIRLEY SCOTT: Heat Wave (a Soul Duo c. lemezről, Impulse!, 1966. Scott: orgona; Clark Terry: trombita; George Duvivier: bőgő; Mickey Roker: dob).
(A zene közben:) Nem tipikus előadás. Bőgő van benne, nem az orgonáé a basszus szólam. Van egy-két olyan jellegzetessége a számnak, amelyről Shirley Scott jut az eszembe. Gospeles hagyományt követ. Az biztos, hogy nem a Jimmy Smith-féle főirányba tartozik, ahogy orgonál. És a trombitamotívumokat nagyon szépen kíséri. (Később:) A Leslie nem volt felpörgetve, a regisztráció régies volt, nagyjából úgy, ahogy Count Basie és Fats Waller használta, tehát azok a régi mesterek, akik a hangszert meghonosították a jazzben. Nem tudom, értékelhetek-e egyáltalán ekkora előadókat, de ha igen, 5 csillagot adok rá.
EDDY LOUISS: Bohemia After Dark (a Bohemia After Dark c. lemezről, America, 1972. Louiss: orgona; Jimmy Gourley: gitár; Guy Pedersen: bőgő; Kenny Clarke: dob).
Ez már a Jimmy Smith-korszakot idézi. Szerintem Leslie is van a hangszeren, de kikapcsolva. Érdekes, hogy ez az előadó is alkalmaz bőgőst. Ezt a tényt leszámítva Don Patterson jut eszembe először. De a szám végére meggyőztem magam arról, hogy akár még maga Jimmy Smith is lehetett. A 60-as évek elejére tippelek, és az zavaró, hogy az akkori Jimmy Smith-felvételek nagyon más jellegűek. (A nemleges válasz után:) Talán még Larry Young is szóba jöhet, de ő annyiféle zenét játszott pályája során, hogy vele akár nagyon mellé is lőhetek. Nem éreztem az előadásban elegendő egyéni karaktert. Ekkoriban mindegyik orgonista funk- és rhythm and blues-őrületben élt. Ha nem amerikai a zenész, akkor Eddy Louiss lehet. Ő manapság nagy világzenei formációkkal játszik igen fiatalos zenét, viszont balkezes (és ballábas) basszust már nem használ. Ez is 5 csillag.
LARRY YOUNG: Saudia (a Lawrence Of Newark c. lemezről, Perception, 1973. Young: orgona; Jumma Santos: ütőhangszerek; James Blood Ulmer: gitár; Juni Booth: bőgő; Charles Magee: elektromos trombita stb.).
(Néhány taktus után:) Larry Young játszik. Épp a napokban hallgattam ezt a számát. De a címe most nem ugrik be, a dalcímekkel mindig bajban vagyok. Ő az az orgonista, aki már modális irányba viszi el a Hammond-játékot. Frank Zappa és George Duke használt egyes közös felvételein efféle keleties, arabos motívumokat. Igazából nem is értem, hogy Zappa és Young miért nem dolgozott együtt soha. A regisztrációk nem voltak extrémek a felvételen. Szép, levegős játék. 5 csillag.
KAREN MANTLER: My Organ (a Karen Mantler And Her Cat Arnold Get The Flu c. lemezről, Watt, 1990. Mantler: orgona, ének; Steven Bernstein: trombita; Pablo Calogero: baritonszaxofon; Marc Muller: gitár; Steve Weisberg: billentyűs hangszerek; Jonathan Sanborn: bőgő; Ethan Winogrand: dob).
Nem ismerem ezt a zenét, de nagyon érdekes. (A befejezés után:) Ez egy nagy találat! Nagyon jó! Az orgonista menet közben változtatgatta a hangszínt, nemcsak beállításokat használt. Ez az eljárás gyakran John Medeskire, vagy éppen James Taylorra vall. De ezt az előadót nem ismerem. Viszont nagyon jó dal, mind hangszerelés, mind szöveg szempontjából. Az orgonista énekelt? Ahogy eddig mindenki, ő is 5 csillagot érdemel. Mindegyik orgonista más okból kapott maximális pontszámot.
BILL DOGGETT: Ol’ Mose Blues (a „wow!” című lemezről, ABC-Paramount, 1964. Doggett: orgona; Elvin Shepard, Andrew Ennis: szaxofon; Billy Butler, Lamar McDaniels: gitár; Al Lucas: bőgő; Charles E. Hatcher: ütőhangszerek; Emmett J. Spencer: dob).
(A zene közben:) Az első két gondolatom John Patton és Jack McDuff. Talán Jimmy McGriff, de utóbbin nagyon meglepődnék, mert nála egészen más a sound, viszont a túlvezérelt Leslie rá emlékeztet. A hangszín azonban nagyon nem őt idézi. Eszméletlenül pihent, érdekes felfogású blues. Ki lehet vajon? Ha nem az előbbiek, akkor nagyon meg vagyok lőve. Nem tudom, de kíváncsi vagyok, ki lehet. (Bill Doggett nevének elhangzása után:) Ismerem a nevét, de felvételt még soha nem hallottam vele. Karakteres előadás, csak…nehéz megfogalmazni. A rhythm and blues nagy divat volt akkoriban, amikor ez a felvétel készült, azt hittem, az általam említett valamelyik zenész kísérletezett a sounddal.
DIETER REITH: Follow Me (az Open Drive c. lemezről, MPS, 1969. Reith: orgona; Eberhard Weber: bőgő; Heinz Kitschenberg: gitár; Roland Wittich: dob).
Itt a dob egy kicsit túl sok volt nekem. Ez az első zenei kifogásom a játék során. Használt az orgonista olyan Chorus/Vibrato-beállításokat, amelyek elég szokatlanok. Jimmy Smith-t idézte az az eljárás, hogy lenyomott egy billentyűt, benyomva hagyta, mintha beragadt volna, és a másik három ujjal játszotta mellé a dallamot. Máskor meg kvartakkordos, free elemeket alkalmazott, amelyek egészen mást mondanak (a kíséret pedig hagyományos jellegű maradt), úgyhogy nem egészen értettem, mit akar kihozni a számból. 4 csillagot adok rá.
KRZYSZTOF SADOWSKI: Sorcery (a Three Thousand Points c. lemezről, Muza, 1975. Sadowski: orgona; Tomasz Szukalski: tenor- és szopránszaxofon; Liliana Urbańska: fuvola; Winicjusz Chrósl: gitár; Wojciech Bruślik: basszusgitár; Wojciech Morawski: dob; Boiena Bruszewska: ütőhangszerek).
(A befejezés után:) Nagyon tetszett, szépen játszott a fuvolista. Az orgonistáról fogalmam sincs, meglehetősen rockos felfogásban dolgozott. A hangszernek perkusszív hangja volt, talán nem is „Console” orgona szólt, hanem valami kisebb építésű hangszer. (Krzysztof Sadowski nevének elhangzása után:) Őt egyáltalán nem ismerem. A maga nemében ez is 5 csillagos zene.
JOEY DeFRANCESCO: Senor Blues (a Vibrant Tones c. lemezről, Limehouse, 2004. DeFrancesco: orgona; City Rhythm Big Band).
(Az első orgonaszóló közben:) Joey DeFrancesco! A kísérő nagyzenekart is megismerem: City Rhythm Big Band. A rézfúvósaik egyszerűen kegyetlenek! Elképesztő! Hihetetlenül markáns, precíz játék. Joey DeFrancesco a szokásos formáját hozta: Jimmy Smith-re jellemző motívumokat, bebopos patterneket gondolt tovább. Egy triolás moll bluest játszottak nagyon szépen. Ha lehet nekik 5-nél több csillagot adni, adjunk, megérdemlik.
DEEP BLUE ORGAN TRIO: Goin’ To Town (a Live At The Green Mill c. lemezről, Delmark, 2005. Chris Foreman: orgona; Bobby Broom: gitár; Greg Rockingham:dob).
(A zene közben:) Volt az orgonistának néhány Jimmy McGriff-motívuma, de ez nyilván nem maga McGriff. (Később:) Vagy lehet, hogy mégiscsak McGriff? De nem annyira vad a sound. A vége felé már Jimmy Smith is az eszembe jutott. Abszolút klasszikus hagyományt követ a játékos. (A Deep Blue Organ Trio nevének elhangzása után:) Értem már! Ez az a zenekar, amelyikben Bobby Broom gitározik. Hogy is hívják az orgonistát? Ez magyarázza, miért hallatszott Jimmy McGriffnek. Chris Foreman a McGriff-hagyomány nagy ápolója. McGriff temetésén is ő orgonált. A Green Millben szokott szólóban is orgonálni. Annyira McGriff stílusában muzsikál, hogy nehéz megmondani, mikor melyiküket hallja az ember. De McGriff soundja „harapósabb”. Feltétlenül 5 csillagot érdemel a felvétel.
LOU BENNETT: That Preachin’ Man (a Pentacostal Feeling c. lemezről, Philips, 1966. Bennett: orgona; René Thomas: gitár; Kenny Clarke: dob; Donald Byrd: trombita, arrangement; The Paris Jazz All Stars).
A big band nagyon jó volt, de az orgonistát nem tudtam felismerni. Nem mutatkozott különösebben egyéni játékosnak, pedig nem sokan készítettek orgonás lemezt nagyzenekarral. A hangszín kicsit erőtlennek hatott. Egy nagyzenekar mellett nehéz megtalálni a megfelelő hangszínt az orgonához. (Lou Bennett nevének elhangzása után:) Érdekes, pedig ő arról is nevezetes volt, hogy orgonákat épített át. Rhoda Scott egyik példaképének számított (ha jól tudom). A big band játéka 5 csillagot érdemel, de az orgonálás legyen csak 4. Biztos vagyok benne, hogy Bennett készített ennél izgalmasabb felvételeket is.