Enrico Rava: New York Days

A hetvenes évek második felében Enrico Rava néhány emlékezetes lemezzel gazdagította az ECM katalógusát. Ő lett Olaszország No. 1-es fúvósa, sokak szerint az olasz jazz legkiválóbb nagykövete. Stílusát nem könnyű definiálni, hiszen Miles Davis introvertált játékából épp annyit tanult, mint Steve Lacy free felfogásából és monki iróniájából. A mai Rava azonos is régi önmagával, meg nem is. Új lemezén se hagy kétséget afelől, hogy nemzetközi formanyelvet beszél: az albumot nyitó Lulù például tökéletes ECM-„gyászdal”, Stefano Bollani pompás zongorázása alkalmasint impresszionista pillanatfelvételnek hat, a lemez második felében pedig sűrűsödnek és határozottabbá válnak a hagyományosabb, „amerikai” jazz-elemek. A Thank You, Come Again-ben még egy kis swingelést is megenged magának az együttes, talán a trombitás New York-i éveinek emlékére. Rava játékára változatlaul jellemzőek a nyújtott, hajlított hangok, a tiszta intonálás, a váratlan ritmusfordulatok, valamint a dallamgazdagság, mely úgy is érzékelhető marad, hogy közben a muzsikus hirtelen vágásokkal és kiszámíthatatlan hangokkal tompítja zenéjének romantikáját.

Nem kikezdhetetlen a kvintett összjátéka. Az „európaibb” számokban a tenoros Mark Turner mintha nem találná a helyét, s a megfelelő soundot; a két fúvós együttműködése a tradicionálisabb szerzeményekben gyümölcsözőbb. A ritmusszekció jól érti Bollanit, aki viszont „Rava-szakértő”, tavaly duóban készített lemezt a trombitással. Larry Grenadiernek jó néhány szép pillanata van az albumon, például az Outsider elején. Paul Motian pedig látszólag végig csak kiszolgálja a többieket, valójában azonban ő kever a legizgalmasabban ezen a kissé széteső, közepes élményt nyújtó vállalkozáson.

Máté J. György