Clifford Brown and Max Roach
Clifford Brownt hallgatni mindig keserédes élmény. Az ember nem győz ámulni kristálytiszta tónusain, nagyszerű technikáján (ma is híres hosszú, csillogó frázisairól), érett stílusán, noha, amikor ez a lemez készült, még csak egy-két éve került reflektorfénybe a huszonéves fiatalember (1930-ban született), aki Dizzy Gillespie-től és Fats Navarrótól tanulta a legtöbbet. 1952-ben egy autóbalesetet követően kezdett lemezfelvételeket csinálni, előbb egy R&B formációval, a Chris Powell And The Blue Flames-zel, majd azzal a Tadd Dameronnal, aki Miles Davis korai éveinek is fontos szereplője volt. Az autóbaleset szörnyű ómennek bizonyult: 1956. június 25-én ismét autóbalesetet szenvedett, amit már nem élt túl. A balesetben meghalt Richie Powell zongorista is, az 1954 tavaszától aktív Clifford Brown-Max Roach quintett zongoristája, akit lemezünkön szintén hallhatunk játszani. Brown hagyatéka: a reprezentatív, 10 CD-ből álló Brownie-t is egy kiadványnak számolva talán húsz lemez, részben az itt hallható együttessel, részben Art Blakey zenekarával, illetve más, Brown vezette formációkkal, valamint énekesnők: Dinah Washington és Helen Merrill kísérőjeként (a 10 lemezes gyűjteményben dokumentálva); kiadatlan felvételek, például Roach-csal és Sonny Rollinsszal – a gyűjtők kedvencei; valamint egyetlen megörökített tévészereplés.
A viszonylag kevés tételből álló, értékekben mégis igen gazdag életművet eddig a legrészletesebben Nick Catalano, a Pace University zenetörténész professzora méltatta Clifford Brown: The Life & Art of the Legendary Jazz Trumpeter című könyvében. A címválasztás korántsem véletlen: Brown igazi jazz-legenda. Minden életrajza elmondja, hogy a kábítószereket kerülő jazz-muzsikusok ritka fajtájához tartozott, szerénységét nem kezdte ki a növekvő hírnév, és hogy stilisztaként máig hat a zenéjével. 1995-ben például fesztivált rendeztek az emlékére, ahol többek között tizenéves jazz-növendékek adták elő a számait.
Clifford Brown ránk maradt produkciói közül valószínűleg a Max Roach társaságában alakított quintett-tel készült felvételek a legértékesebbek. A zenekar 1954-től Brown haláláig létezett. A másik zenekarvezető 1954-ben már vezető jazz-dobosnak számított: rendszeresen szerepelt a jazz-magazinok szavazólistáinak élén, például 1950-ben a Metronome szupergroupjába is beválasztották. Charlie Parker együttesében tanulta ki a bebopot (akkoriban Roach heti 135 dollárt – bagót – keresett, akárcsak a zenekar trombitása, Miles Davis); többek között Coleman Hawkins zenekarában és az ifjú Stan Getz Savoy-session-jein gyakorolhatta magát a swing-alapú, hagyományőrzőbb jazz-zenében, és Miles Davis úttörő The Birth Of The Cool-ján is fellépett. Tisztán és áttekinthetően játszott, a különféle stílusokban jeleskedő szólistákhoz való alkalmazkodás és az újítások (híres cross-rhythm-jei) egyaránt jellemezték. A nyitottság és a kísérletező kedv ma, közel nyolcvan évesen se idegen tőle. A Clifford Brown-Max Roach néven ismert quintettet nem a trombitás, hanem ő hozta létre, Gene Norman impresszárió felkérésére. Az ifjú Brownra Dizzy Gillespie hívta fel a figyelmét, mint olyasvalakire, aki a néhai Fats Navarro technikájával fúj. Kezdetben a két zenekarvezető közös lakást bérelt. Itt a dobos meggyőződhetett róla, hogy Brown művészi nagysága nem csupán kivételes tehetségének köszönhető: a trombitás egy élsportoló kitartásával gyakorolt. Par excellence zenei zseni volt, aki egy helyi (Los Angeles-i) szaxofonos kolléga, Teddy Edwards emlékezete szerint jól vibrafonozott, ügyesen bőgőzött és bátran elmehetett volna zongoristának egy zenekarba. Állítólag tűrhetően szaxofonozott is. Bobby Bradford, aki szintén a nyugati parton hallotta a trombitást, megerősíti, hogy nemcsak fúvósjátékosnak, hanem zongoristának is kitűnő volt. Don Cherry pedig 1984-ben arról beszélt, Brown milyen szívesen segített a fiataloknak.
Az első Brown-Roach zenekarban Sonny Stitt szaxofonozott, és a ritmusszekciót is ideiglenes tagok alkották. Stitt után rövid időre Teddy Edwards következett. A zongoránál később Richie Powell, a nagy Bud Powell öccse, Johnny Hodges korábbi kísérője kapott helyet. Az állandó bőgős George Morrow lett. Cherry emlékei szerint Roach Brownra bízta, hogy Walter Benton és Harold Land közül válassza ki a zenekarba megfelelőbb szaxofonost. Sok töprengés után Land került a csapatba.
Lemezünkön a legendás zenekar tizenegy felvétele hallható. Az első öt szám eredetileg egy 10”-es LP-n látott napvilágot; két további szám a CD-nk címét viselő LP-ről került ebbe a gyűjteménybe; a további darabok csak a The Complete EmArcy Recordings Of Clifford Brown című reprezentatív kiadványon hallgathatók meg. A Brown-Roach zenekar legismertebb felvételei, például a Duke Jordan szerezte Jordu vagy a Chris Woods-féle The Blues Walk mind hallhatók a jelen szimpla válogatáson (utóbbiról egy alternatív változat is felkerült a CD-re), s a hallgató egy ritkaságnak: a csupán a ritmusszekció előadásában megszólaló These Foolish Things-nek is örülhet.
Máté J. György
.