Andrew Hill: Smokestack

Az ötvenes évek végének újabb jazz-áramlatai szinte a bebop-forradalomra emlékeztető jelentős változásokat jeleznek a műfajon belül, noha a kortársak kevésbé vannak ennek tudatában, mint jó évtizeddel korábban. A bebop-éra egyik központi alakja, Thelonious Monk áll az újabb változások hátterében, mindenekelőtt az ő zenéje teremt kapcsolatot bebop és hard bop között. Teljesen eredeti pianista, aki új értelmet képes adni akcentusoknak és frazírnak, ritmikának és metrumnak. Fragmentum-felfogása, ahogy a téma-szilánkokat különböző sorokba rendezi, köti, majd oldja ezeket a tisztán szubjektív egymásutániságokat, s a dallamívek mögé egyéni ritmuskombinációkat állít, nem marad hatástalan például a Blue Note kiadó körül gyülekező fiatalabb pianisták gyakorlatára sem. Közülük a legprovokatívabbnak alighanem ma is a haiti származású, 1937-ben Chicagóban született Andrew Hill tűnik, akinek stiláris újításai ugyan nem érthetők bizonyos elődök zenéjének ismerete nélkül, mégse kétséges, hogy öntörvényű, teljesen önálló művészi univerzummal rendelkező stilisztaként és zeneszerzőként jelentkezik már első saját Blue Note-albumán, a kvartettben felvett Black Fire-ön. Zenéjének felkavaró ereje, aszimmetrikus ritmikai megoldásai, egyedi billentése, melódiakezelési merészségei, kompozícióinak relatív diszharmóniája (a Verne, a lemez egyetlen triófelvétele például elsősorban Hill alkalmi lírizmusának és Roy Haynes seprűzésének köszönhetően harmonikus szerzemény benyomását kelti a szenvedélyes Wailing Wail-hez képest, melyben Richard Davis nyersen melodikus, talán enyhén dagályosnak ható vonós játéka mintha valamelyik Schubert-triótól kapott volna ösztönzéseket) mind arról beszél a mai hallgatóhoz is, hogy Hill már „nagy korszaka” elején – Szerb Antal kifejezésével – halált megvető bátorsággal mer nem középszerű lenni. Hogy pontosak legyünk, Andrew Hill nemcsak hogy nem középszerű, de a Blue Note legnagyobb kortárs pianistáitól is határozottan elkülönül stílusával. Játékát tehát elsősorban nem Tynerével (*1938), Hancockéval (*1940), vagy Coreáéval (*1941) kell összevetnünk, hanem Monk mellett az ihlető Art Tatumig és Bud Powellig, illetve Bill Evansig és a korai Cecil Taylorig érdemes visszamennünk, hogy megértsük. Ha egyetlen lemezt kellene kiemelni mint korszakalkotót az 1971-ig tartó pályaszakaszából, könnyen lehet, hogy az Eric Dolphyt és Tony Williamst felvonultató Point Of Departure-re esne a választás, de nehezen lenne tagadható, hogy a szólamok éppen a Smokestack-en mutatják a legélesebben a zongorista-szerző különleges művészi leleményeit. Itt vizsgálható a legtisztábban a Hill-kompozíció bonyolult struktúrája, zongora, bőgő és dob egyenrangú játéka. A lemezt ugyan egy ember jegyzi, de valójában három főszereplője van. A trió minden szerzeménnyel azt bizonyítja, hogy a hatvanas évek eleji Új Jazz az individualizmus életképes, izgalmas és folytatható modern változataival, nem pedig – mint azt több korabeli kritikus hitte és hirdette – egy újfajta zenei dekadencia és nihilizmus variációival bizsergette az idegeket.

Joachim E. Berendt csak egyetlen helyen említi Andrew Hill nevét Jazz-Buch-jában, de a zongoristának szentelt néhány sora annál fontosabb. A német kutató abban látja Hill jelentőségét, hogy avantgarde zenéjébe rendre beleépít ősi afrikai zenei motívumokat. Idézi is Hillt, aki szerint, ha az ember nyitott füllel hallgatja az avantgarde jazzművészek lemezeit, fel fogja ismerni, hogy a modernek sorra visszatérnek a jazz gyökereit jelentő, ütemvonalakat nem tűrő poliritmikus afrikai dobzenéhez. Ugyanez a tendencia figyelhető meg Muhal Richard Abrams (*1930) és Don Pullen (*1941) munkásságában.

Önálló cikket érdemelne Hill azon újítása, hogy két bőgőst szerepeltet lemezén. Eddie Khan gyakorlatilag végig kisegítő marad Richard Davis mellett, hogy valójában milyen jelentős muzsikus, azt a 30 Pier Avenue című, az LP zárószámaként megjelent felvétel bőgőszólójában érhetjük tetten. Richard Davis ezen a lemezen is a korszak egyik legjelentősebb sidemanjének mutatkozik, ahogy Hill rapszódikus játékának kontrasztját nyújtja egyes számokban. Különleges pizzicato-technikája más korabeli albumokon, például Dolphy Five Spot-beli hangversenyén (1961) is megcsodálható. Roy Haynes szintén a legtechnikásabb játékosok egyike az egész jazztörténetben.

Az 1963 decemberében készült Smokestack már 1995-ben megjelent a kiadó Connoisseur-sorozatában. Mindkét CD-változaton négy alternatív take hallható.

Máté J. György