John Coltrane: One Down, One Up. Live at the Half Note

Ha arra kérne valaki, hogy nevezzek meg egy abszolút jelentős jazzeseményt 2005-ben, gondolkodás nélkül rávágnám: a One Down, One Up és a korábban nem ismert Monk-Coltrane session megjelentetése. 2002-ben a válasz ez lett volna: az Impulse kiadó három Coltrane Deluxe kiadása, a Ballads, a Coltrane és az A Love Supreme. 2001-ben pedig természetesen a (szintén Impulse) The Olatunji Concert megjelenése a piacon. E lemezkiadások jelentősége olyan, mintha Giotto, Dürer vagy Rembrandt jó állapotban megőrződött ismeretlen, illetve régebben csak restaurálatlan állapotban látott remekműveit állítanák ki valamelyik múzeumban.

A One Down, One Up két 1965-ös New York-i koncert anyagát kínálja: az első lemez számait március 26-án, a másodikéit május 7-én rögzítették a Half Note klubban. Mindkét hangversenyt élőben közvetítette a helyi rádió. A színvilágában és betűtípusban is az eredeti Impulse-lemezeket idéző borítóban eligazító füzetecske található, melyben az œuvre-t remekül ismerő kollégák idézik fel a Coltrane-koncertek hangulatát. Dave Liebman és Archie Shepp emlékei egybehangzanak: a késő esti vagy éppen éjszakai, csak a hajnali órákban befejeződő fellépéseken a kis klubokat zsúfolásig megtöltő közönség úgy érezte, nem jazzkoncerten, hanem vallási szertartáson vesz részt. Shepp emlékei szerint Coltrane előadásában a világi zene megemelkedett, és vallásos világzenévé magasztosult. Hasonló élményeket szerzett e hangversenyekről Bob Thiele, az Impulse producere is. J.C. Thomas, John Coltrane egyik monográfusa pedig azt írja Chasin’ The Trane című könyvében, hogy a néhai szaxofonos misztikus volt inkább, semmint zenész, legalábbis abban az értelemben, ahogy közönségére hatott. A hallgatóság egy jó része egyáltalán nem rendelkezett zenei ismeretekkel, mégis megbabonázta, egyfajta transzállapotba hozta az, amit e koncerteken átélt. Többüknek az egész életét megváltoztatta Coltrane zenéje. Thomas úgy véli, nem is csupán a zene bűvölete volt sorsfordító erejű, hanem valami más és több, ami már túl van zenén, művészeten, esztétikai élményen, s csupán teológiai vagy még inkább vallásfilozófiai fogalmakkal írható le. Ez a zenén túli szakralitás az, ami John Coltrane életművét páratlanná teszi a műfaj történetében. Ismereteim szerint senki sem említhető a jazz első száz évében, aki e zenét hozzá hasonlóan szakralizálta volna, azaz képes lett volna művészi alkotások segítségével a köznapi gondolkodást a kozmikus harmóniákhoz hangolni, s így részesíteni hallgatóit olyan esszenciális élményekben, melyeket Platón szerint „az Istenek jelöltek ki az ember számára a jelenvaló létben és azon túl”. Coltrane lemezeinek, s különösen az 1960 utáni évek termésének hallgatása arról győzi meg a befogadót, hogy ennek a zenének sokkal több köze van a modern humanista gondolkozás számára „érthetetlen” középkori és távol-keleti művészethez (és művészetfilozófiához), mintsem saját korához.

1965 Coltrane egyik legtermékenyebb időszaka volt. Februárban készült a The John Coltrane Quartet Plays címen ismert gyűjtemény három felvétele, március 28-án, két nappal a One Down, One Up első lemezén hallható koncert rögzítése után pedig a februári anyaghoz kapcsolódó Nature Boy live felvétele a New York-i The Village Gate-ben. Májusban újabb darabokkal egészült ki a februári session, majd júniusban a Transition és a két változatban ránk maradt Ascension készült el. Utóbbi, mint ismeretes, kibővített zenekarral. Coltrane kvartettje július 2-án lépett színpadra Newportban, az itt elhangzott két felvétel jelent meg a legendás New Thing At Newport albumon, melynek második részében Archie Shepp együttese hallható. A július végén rögzített párizsi koncerten is a szaxofonos kvartettje játszik, akárcsak az augusztus végéről származó Sunship sessionön. Az őszi hónapokból való koncert- és stúdiófelvételeken már többnyire nem kvartettfelállásban dolgozott a Coltrane-együttes, például a szeptember végi Seattle-ben adott hangversenyen Pharoah Sandersszel és Donald Garrett-tel egészült ki a zenekar. Szédítő teljesítmény, különösen, ha azt vesszük tekintetbe, hogy a felsorolt lemezek egyike sem elhanyagolható melléktermék, még akkor se, ha tudjuk: a szaxofonos nem minden megszólalásával volt elégedett, s a ma ismert Coltrane-kánonba posthumus, a muzsikus által nem „szentesített” lemezek is beletartoznak.

Az a négy csodálatos felvétel, melyből a One Down, One Up anyaga összeállt, egy csupán 130 főt befogadni képes, két helyiségből álló klubban hangzott el, ahol Mike Canterino tulajdonos jazzlemezek borítóival díszítette a falakat, s nem bánta, ha Ben Webster még reggel nyolckor is fújta a szaxofonját, miközben kint, a lepusztult Spring Streeten csak néhány dokkmunkás lézengett. Nemcsak a zene, az ételek is vonzották a közönséget. Dave Liebman ma is nosztalgiával gondol vissza a Half Note olaszos konyhájából előkerült borjúhúsos-parmezánsajtos szendvicsekre. Ám Canterino fő érdeme mégsem a kulináris mesterművekben, hanem a laissez-jouer műsorpolitikában rejlik. Rashied Ali, Coltrane későbbi dobosa hívja fel a figyelmet rá, hogy a korabeli New York-i jazzklub-hálózatban átlagos helynek számító Half Note azzal írta be magát a zenetörténetbe, hogy szinte minden megkötéstől mentes játékteret biztosított egyes muzsikusoknak, s főleg Coltrane-nek. A klub hasonló szerepet játszott a szaxofonos pályáján, mint a Five Spot Mingus és Monk karrierjében.

Ami ezen a lemezen megszólal, maga a nyers, szépítetlen Coltrane-zene. A hangokat sokszor koszosnak halljuk, mégpedig azért, mert eredetileg is azok voltak. Nincs tupírozás, csinosítgatás, önszerkesztés; Coltrane minden klubfelvétele és élő rádióműsora unplucked volt. Az 1965. márciusi rádióközvetítés ráadásul csak bekapcsolódott egy szokásosan hatalmas ívű performance-ba: amikor a lemez elején Alan Grant bekonferálja a zenekart, a címadó darabot már több mint fél órája játszották, s épp egy Garrison-bőgőszóló végén tartottak. Mi a lemezen csupán az utolsó huszonhét és fél percet hallhatjuk a darabból, mely hallatlan intenzivitásával méltán lett címadó. A folytatásként megszólaló Afro Blue pedig alig tizenhárom perce szólt, amikor a műsorvezető, akit kötött a 45 perces műsoridő, elköszönt.

Érzésem szerint a második album zeneileg még az elsőnél is erősebb. Az egész zenekar csúcsformában, sok játékossággal (My Favorite Things), máshol szívbe markolóan meditatívan (Song of Praise) muzsikál. Utóbbi darab tűnik számomra a dupla album csúcspontjának, s vélhetően a gyűjtők is ezt, illetve a címadó számot fogják a legtöbbre becsülni, hiszen ezek a számok, ellentétben az első lemez Mongo Santamaria-szerzeményével és a második lemez állandó repertoárdarabjával, igazi ritkaság. A Song of Praise például tudtommal az 1965 tavaszán összeállt The John Coltrane Quartet Plays-en volt először hallható, a címadó szám pedig korábban csak a newporti albumról lehetett ismerős. A kísérők csodálatos teljesítményei közül kiemelhető McCoy Tyner parádés játéka, aki a második album mindkét számában játszik egy-egy hosszabb szólót, jellegzetes, általa kifejlesztett kvartakkord felrakásokkal. Modális jazz felsőfokon.

Bennfentes és szerencsés Coltrane-hívők már korábban is ismerhették a most kiadott anyagot limitált példányszámban cirkuláló és rosszul szóló kalózlemezekről. A mostani kiadás producere, Ravi Coltrane érdeme, hogy a becses felvételek lényegesen jobb minőségben juthatnak el bárkihez: az új Impulse-lemezt a papa mesterszalagjai alapján keverték. Igaz ugyan, hogy az erősítés nem mindig tökéletes (Elvin Jones felszerelése nem eléggé kierősített), de ezt nem is vehetjük zokon egy 1965-ös klubfelvételtől. Páratlan kinccsel lettünk megint gazdagabbak.

(John Coltrane: One Down, One Up; John Coltrane (tenor- és szopránszaxofon); McCoy Tyner (zongora); Jimmy Garrison (bőgő); Elvin Jones (dob); Impulse, 2005 [1965])

Máté J. György