Herbie Hancock: The Jazz Masters. 100 anos de Swing

 

Ne higgyünk könnyelműen a lemez borítóján olvasható szűkszavú információknak. Íme egy Herbie Hancock lemez, ami nem az! A világhírű zongorista ikon csak kísérő ezen az albumon. Mégis arra bíztatok minden, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának jeles jazztermékei iránt érdeklődő olvasót, próbálja mihamarabb beszerezni a lemezt, hiszen valódi kincset rejt: Albert „Tootie” Heath más CD-kiadásban nem létező (vagy teljesen hozzáférhetetlen), eredetileg 1969-ben az obskurus O’Be kiadónál publikált Kawaida című albumát, melyet a rajongók gyakran valóban Herbie Hancock „elveszett” lemezeként emlegetnek, de a szakirodalom egyértelműen a dobos Heath-t tekinti zenekarvezetőnek.

 

Néhány évvel ezelőtt valósággal elöntötték a lemezboltokat az olcsó 100 anos de Swing lemezek, melyek Buddy Richtől Joe Hendersonig rengeteg nagy jazzmuzsikus egy-egy albumát tették elérhetővé, no persze nem úgy, hogy jelezték volna: a CD-n hallható zene eredetileg milyen címen és melyik kiadónál látott napvilágot. E kísérő adatokban nem éppen gazdag sorozat egyik darabja tehát „Herbie Hancock lemeze”, mely egyébként a 100 anos legbosszantóbb változatát képviseli: a hátsó borítón csupán a számok címe és időtartama olvasható, ha a kísérő „füzetet” szétnyitjuk, két üres fehér lap bámul vissza ránk. (Aki ugyanebből a sorozatból például Ornette Coleman lemezét vette meg, bizonyos szempontból jobban járt: viszonylag részletes francia nyelvű életrajzot olvashat a művészről, megtudhatja, hogy Jackson Pollock egyik festménye díszítette a Free Jazz borítóját, valamint, hogy a jelen albumon Coleman altszaxofonon, trombitán és hegedűn játszik, David Izenzon és Charles Moffett kíséretében. Arról már nem számol be a francia szöveg, hogy a lemezen található öt szám kissé töredékesen az egyébként igen ritka, a Jazz Atmosphere kiadónál megjelent, és Párizsban, 1966 elején felvett két lemeznyi Who’s Crazy?-t mutatja be, igaz, hogy az eredetileg Dans la Neige címen futó darabot angolra fordítva (In The Snow), a The Mis-Used Blues esetében elhallgatva a szám másik címét (The Lovers And The Alchemist) és egy harmadik zenemű címének pedig csak a felét megadva, de mégiscsak.)

 

A Hancock nevén futó Heath-lemezre ma már nyugodtan rámondhatjuk, hogy all-star együttest vonultatott fel, méghozzá a Heath Brothers vonzáskörébe tartozó muzsikusokból, akik egyként elkötelezettek voltak – legalábbis ekkoriban – a hard bop, sőt, alkalmanként free bop stílus, az igényes soul jazz és az afrikai „világzene” ötvözése mellett. E törekvések, bár már egyre kevesebbet beszélnek róla, azokban az években benne voltak a levegőben, s precíz diszkográfiát lehetne összeállítani az évtized fordulójának kozmigroov albumairól. Például csupán egy hónappal a Kawaida rögzítése előtt az itt is megszólaló Don Cherry Ankarában, az amerikai nagykövetségen adott hangversenyt török muzsikusok társaságában, alighanem magáévá téve Karl Berger nézetét, miszerint a török zene maga a világzene, hiszen afrikai, ázsiai és európai elemeket ötvöz (amihez a jazz az amerikai adalékot szolgáltatja). A Kawaida közelebbről a Heath-testvérek és James Mtume ütős, Jimmy Heath fia családi vállalkozásának tekinthető: Albert Heath jegyzi a lemezt (jellemző, hogy szintén ritkaságnak számító későbbi vállalkozásának a Kwanza címet adta), a legtöbb hangszerszólót Jimmy Heath játssza, méghozzá főleg szopránszaxofonon, amit fahangon, „tárogatósan” szólaltat meg, akárcsak a korszak más, kozmigroovban gondolkozó szoprán- és tenorszaxofon-játékosai, így Gary Bartz, Dave Liebman, Steve Grossman és Bernt Rosengren. A szerzemények nagy része pedig Mtumét dicséri. Az egyetlen Duniát leszámítva, melyet nagybátyja jegyez, minden szám Mtume kompozíciója. Mtume sajnálatosan rövid jazz-pályafutásának egyik legnagyszerűbb terméke a Kawaida: az öt számból álló felvételen ugyan határozott önálló karakterrel bírnak az egyes darabok, mégis talán szerencsésebb ezúttal általánosságban elmondani róluk, hogy az afro-amerikai improvizatív zene spirituális ágát képviselik. A szerzemények egyszerre szólnak az egyén és a külső univerzum viszonyáról és a minden személyiségben ott rejtőző belső végtelenről, illetve ennek a külső univerzummal való összefüggéseiről. Ez a metafizikai tartalom többször kozmigroov keretekben nyer kifejezést, vagyis az előadók büszkén vállalják, hogy a spirituális kérdéseket, mint feketék sajátos „néger” optikán keresztül látják. A hallgató ebből elsősorban az afrikai groove-okat, valamint a sajátos szopránszaxofon-soundot és az afrikai ütőhangszerek (Mtume, Ed Blackwell) dominanciáját, végül a fuvola „afrohangját” érzékeli. Érdemes külön kiemelni ez utóbbit: a session legnévtelenebb tagja, Billy Bonner alkalmanként úgy fuvolázik, hogy szinte az afrikai éjszakában muzsikáló kabócák közé képzelhetjük magunkat. De persze Herbie Hancock, Buster Williams és Don Cherry is mindent tud a kozmigroovról, úgyhogy a Kawaida az összeszedettség, az előadók harmonikus együttműködésének érzetét kelti. Így van ez a lemez legelvontabb számában, a Kuumba (Albert Heath) által írt Duniá-ban is. S hogy a lemez spirituális irányultsága komolyan veendő, azt az is bizonyítja, hogy a címadó számban felolvassák a kawaida filozófia hét magasztos alapelvét, értelmezésükkel együtt, valamint a muzsikusok nagy része afrikai felvett néven szerepel a(z eredeti) borítón: Kuumba Toudie Heath, Mchexaji Buster Williams, Msafari Don Cherry, Mwandisi Herbie Hancock, Tayari Jimmy Heath.

 

Sejthető, hogy a Heath-fivérek és muzsikustársaik többek között a Dr. Maulana Karanga afro-amerikai filozófus által bevezetett, s a fekete identitást erősítő Kwanzaa-ünnepek (1966), s az ezzel szorosan összefüggő kawaida filozófia hatására alkották meg az 1969-es lemezt. E filozófia egyrészt aktuális társadalmi és antropológiai kérdésekkel foglalkozik, másrészt nagy hangsúlyt fektet a fekete hagyományokra, az óegyiptomi mitológia és a fekete identitás összefüggéseire. A kawaida számára az egyiptomi Maat istennő alakja talán a legfontosabb: ő volt az igazság és rend megtestesítője, egyben Ré lánya és Thot, a bölcsesség felesége. Gyakran strucctollal ábrázolták, mivel az az igazság jelképe a régi Egyiptomban, s a hieroglif feliratokon is így értelmezendő. Az is valószínűsíthető, hogy a zenészek nemcsak Karanga akkoriban igen újnak számító nézeteivel, hanem korábbi fekete gondolkozók tanaival is teljesen tisztában voltak, hiszen a Kawaida jellegű és irányultságú zenei megnyilvánulások mintha csak a fekete romantikus nacionalista Marcus Garvey (1887-1940) figyelmeztetését visszhangozná: egy nép történelem nélkül olyan, mint a gyökértelen fa.

 

(Herbie Hancock: The Jazz Masters. 100 anos de Swing; Herbie Hancock (zongora); Don Cherry (trombita); Jimmy Heath (tenor- és szopránszaxofon); Buster Williams (bőgő); Billy Bonner (fuvola, ütőhangszerek); Ed Blackwell (harangok, ütőghangszerek); Albert „Tootie” Heath (dob); James Mtume (conga); Mandarim Records, 1996 [O’Be, 1969])

Máté J. György

 

.