Diana Krall: Christmas Songs
Tetszik, vagy sem, tudomásul kell vennünk, hogy az angolszász országokban örök nagy divat a karácsonyi lemez. S természetesen nem csupán a szeretet ünnepén szokásos bensőséges muzsika, a minden fülnek ismerős tíz-tizenöt carol, vagy – uram bocsá’ – Schütz valamelyik fennkölt kórusdarabja, esetleg Bach Karácsonyi oratóriumának egyik részlete, hanem a populáris műfajok sztárjainak téli daloskönyvei is. A karácsonyfát körülálló család hallgathat ünnepi énekeket Olivia Newton-John és Belinda Carlisle, Neil Diamond és Roy Orbison, Paul McCartney és a Beach Boys, vagy éppen a kelta crooner, Loreena McKennitt előadásában. Mostanra elkészült Diana Krall karácsonyi lemeze is, mely minden bizonnyal az év vége egyik jazzlemez-szenzációja lesz, hiszen az énekesnő biztosan tartja No. 1-es jazzdíva pozícióját.
Ha jön az ünnep, nincs mese, minden érintettet kezdi szétfeszíteni a megszólalás vágya. Még a jazzisták is kötelességüknek érzik, hogy dalra fakadjanak. 1960-ban jelent meg az Ella Wishes You A Swinging Christmas, minden idők talán legismertebb karácsonyi jazzalbuma. S akinek ez nem volt elég, 1972-ben megvehette a Singers Unlimited Christmas című nagylemezét, 1982-ben Charlie Byrd gitárművész szóló karácsonyi albumát, 1992-ben pedig a Manhattan Transfer ünnepi CD-jét. A varietas delectat elve karácsonykor is igaz, úgyhogy a világhírű énekegyüttesek mellett Kenny G, Russ Freeman, David Benoit, Tuck Andress és Oscar Castro-Neves kínálja saját, szentestére való zenei portékáját. A választék tehát lenyűgöző, de az albumok színvonala bizony nem egységesen magas. Charlie Byrd életművében például keresve se találhatnánk rosszabbul sikerült vállalkozást, mint épp a The Charlie Byrd Christmas Album. De van más baj is a populáris karácsonyi dalgyűjteményekkel: míg kedvenc zenéinket bármely évszakban örömmel hallgatjuk, az „O Tannenbaum, o Tannenbaum, / Wie treu sind deine Blätter.”-t és a Joseph Mohr-féle „Stille Nacht! Heilige Nacht!”-ot valahogy sosincs kedvünk a nyári melegben vagy az őszi levélhullások idején a CD-játszóba helyezni. A legtöbb karácsonyi lemez szerepe tehát merőben funkcionális, a szeretet ünnepéhez kötött.
Csak a legjobban sikerült karácsonyi jazzalbumokra igaz, hogy a dalok tartalmától függetlenül bármikor meghallgathatók, mivel az előadás egyedisége felülírja a fentiekben említett funkcionalitást. Ilyenkor teljes értékű jazzlemezzel van dolgunk, melyen történetesen karácsonyi tárgyú dalok hallhatók. Diana Krall új CD-je egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik. Fölényes profizmussal tolmácsolja a nagy téli családi ünnep minden lehetséges arcát megmutató tizenkét dalt, miközben a régebbi lemezein nagyrészt már kipróbált és remekül bevált szólisták (Russell Malone, Ben Wolfe, Jeff Hamilton és mások), illetve a mesterien játszó Clayton/Hamilton Jazz Orchestra a dalok hangulatához illő swinges kíséretet szolgáltatja. Minden tökéletesen működik ebben a vállalkozásban: nincsenek üresjáratok, a mintegy negyvenöt percnyi hanganyagban nem telhet el egyetlen pillanat sem anélkül, hogy ne történne valami érdekes. Krall továbbra is több hangszert képes helyettesíteni különleges, s engem a lassú darabokban hipnotikusan megigéző orgánumával. Míg a gyors tempójú, vidám számokban (Jingle Bells, Let It Snow, Winter Wonderland, Santa Claus Is Coming To Town, Sleigh Ride) inkább egy rézfúvóst, a lassú darabokban hol egy gordonkát, hol egy klarinétot vagy szellősen megfújt tenorszaxofont képzelhetünk az énekhang helyébe. Más lemezen, más szólista mögött alighanem nagyon zavarnának a szentimentális vonósok, ám a Have Yourself A Merry Little Christmas-t tökéletesen hitelessé, s túlzás nélkül állítható: meghatóvá teszi Krall keserédes előadása. A hagyományosabban jazzes kíséretű The Christmas Song és White Christmas is Krall finoman rekedtes fátyollal megáldott hangjától válik az album fénypontjává. S nem kétséges, olyan hallgatói is lesznek ennek a minden bizonnyal sikeressé váló lemeznek, akiket az énekesnő váratlanul pajkos kiszólásai ragadnak majd meg a leginkább (például a Jingle Bells végén, ahol megjegyzi: bolondul a lovakért, vagy a Winter Wonderland-ben, ahol megígéri: kanadai módra fog bolondozni és játszadozni).
Diana Krall mintha a kekeckedni szerető kritikusok fejével gondolkozna. Egyszerűen nem hagy a zenéjén támadási felületet. Azoknak, akik hidegséggel, az érzelmesség hiányával vádolnák a szőke énekest, olyan személyes hangú dalokkal felel, amelyeket nem lehet kikezdeni. Azokat pedig, akik a Krall-féle feldolgozásokat egysíkúaknak tartják, a CD dalainak sokszínűsége hallgattatja el. Egyes bírálók alkalmasint összekeverik az előadót a körülötte kialakult kultusszal. Utóbbi nekem is ellenszenves jelenség: Krallt ma divat szeretni, olyanok is rajongással beszélnek róla, akik Louis Armstrong és Miles Davis között semmiféle különbséget nem látnak. Mindennek azonban nincs sok köze az énekesnőhöz, legfeljebb a lemezipar gépezetéhez. Diana Krall maga rejtélyes jelenség: csillogóra polírozott előadásaiban többszöri meghallgatás után se sikerül „csaláson” kapnunk. Művészetének titka a Christmas Songs után is megfejtésre vár.
(Diana Krall: Christmas Songs; Diana Krall (zongora, ének); a Clayton/Hamilton Jazz Orchestra; szólisták: Jeff Clayton (altszaxofon, fuvola); Rickey Woodard (tenorszaxofon); Ira Nepus, George Bohanon (harsona); Gilbert Castellanos (trombita); Gerald Clayton, Alan Broadbent (zongora); Tamir Hendelman (zongora, elektromos zongora); Randy Waldman (billentyűs hangszerek); Anthony Wilson, Russell Malone (gitár); John Clayton, Ben Wolfe, Robert Hurst (bőgő); Jeff Hamilton (dob); Stefon Harris (vibrafon); Emil Richards (ütőhangszerek); Verve, 2005)
Máté J. György
.