Roy Hargrove – Earfood

A nemcsak a jazz világában legendás hatvanas évek utolsó esztendejében született Roy Hargrove trombitás Wynton Marsalis felfedezettje, és hivatott folytatója az aposztrofált évtized örökségének. 1990-ől napjainkig 15 szólóalbummal büszkélkedhet, melyek közül kettő Grammy díjas, de meg lennék lepődve, ha ez a legutóbbi kapná a harmadikat. Hargrove trombitajátékában az általa felsorolt tucatnyi nagy előd közül legmarkánsabban Lee Morgan, Freddie Hubbard illetve Clifford Brown hatása hallható. Két együttest működtet párhuzamosan: a hip hopot, funky-t, rhythm&blues-t vegyítő RH Faktort és a post bopot játszó quintet-et. A Faktor a sikerültebb jól identifikálható stílusával, míg a quintet már a második kissé tétován keresgélő anyagot produkálja, amiben azért remekművek is akadnak. Az album nyitó darabja kimagaslik az egészből. Egy Cedar Walton kompozició a Horace Silver, Lee Morgan fémjelezte Blue Note soul jazz világából, szinte időutazás az aranykorba, az idézetteknél visszafogottabb, lustább groove kevés hanggal, jól elhelyezett, kihegyezett hangsúlyokkal, drámai erővel, hatalmas hangon deklamáló trombitaszólóval. Az altszakszofonos Justin Robinson elegáns, szép kerek tónusú virtuóz, de frazirozása olykor folyóssá teszi a lüktetést, és ezt a ritmusszekció sem tudja kiegyenlíteni. Ezután sajnos néhány enervált szépelgő Hargrove kompozició következik, melyek az érdeklődést a minimumra csökkentik. A kitűnő zongorista, Gerald Clayton a kötelező meneteket játssza profi módon, Danton Boller (bőgő) és Montez Coleman (dobok) teszi a dolgát. Az album második fele változatos, elegáns de nem karizmatikus post bop.

Szigeti Péter