Paul Bley/Solo in Mondsee

Az ECM Paul Bley hetvenötödik születésnapjára időzítette a Mondsee-i Variációk megjelenését. 1972-ben éppen Manfred Eicher volt, aki javasolta Paulnak, hogy kezdjen szólóban játszani, majd kisvártatva ki is adta az első szóló albumot (Open To Love/ECM 1023). Paul Bley, aki Bill Evans mellett bízvást a hatvanas években a legnagyobb hatást tette a zongoristákra – például Keith Jarrettre – akkor éppen túl volt szintetizátoros korszakán, és a zongorától is elvárta a hosszú, kitartott hangokat, amit oly könnyű volt produkálni a szintetizátoron. Az akusztikus zongorán ehhez alapos, a húrokhoz közel helyezett mikrofonozásra és türelemre volt szükség hagyni minden frázist addig szólni, amig valamennyi felhang meg nem szólal. Stílust teremtett egy új pianista attitüddel, megtámogatva a szükséges mikrofontechnikával és visszhangadagolással, mindazzal ami azóta is oly jellegzetes mind Paul Bley játékát mind pedig az úgynevezett ECM hangzást illetően. Szünetek, csendek, fenségesen lessú tempók „esőcseppek a jobbkézből”. Az elekronika lehetővé tette, hogy billentyűs minden addiginál lassabban de akár gyorsabban is tudjon játszani. Paul Bley feltette magának a kérdést: tudsz-e olyan lassúságot produkálni a zongorán mint az elektromos hangszerek, tudsz-e olyan gyorsan játszani mint szintetizátoron, és azóta folyvást azt fejleszti, hogy nagyon lassan és nagyon gyorsan játsszék. 1998-ban egy new-yorki trió koncerten – melyet az ECM rögzített – nagyon megtetszett neki a Bösendorfer. Később Manfred Eicher Schiff Andrással vette fel Schubert fantáziáit az ausztriai Mondseeben, egy csodálatos Bösendorfer Imperial Grandon, és azonnal érezte, hogy Paul Bleyt is össze kell hoznia ezzel a hangszerrel. Ez 2001-ben meg is történt, és Paul születésnapi ajándékában most mi is részesülhetünk.

Szigeti Péter