•  

  •  

  •  

  •  

  •  

Joe Lovano and Hank Jones / Kids live at Dizzy’s Club Coca Cola

 

A duókat általában a rangosabb résztvevő nevével jegyzik, egyenrangúság esetén a legkülönbözőbb trükkökkel kerülik a sorrend megjelenítését. Joe Lovano és Hank Jones 2004 óta dolgoznak együtt kvartettben, és Lovano neve van az első helyen. Mikor Lovano szintén tenorszakszofonos apja révén kezdett ismerkedni a nagy elődökkel, Hank Jones nevét szinte mindegyikük társaságában olvashatta a lemezeken. A 89 éves Jones 70 éve hivatásos zenész, és 60 éve szerepel lemezeken. Nagysága éppen abban rejlik, hogy képes átengedni magán és azonnal lereagálni a szólisták elképesztő hangzuhatagait, sőt megelőlegezni a legváratlanabb fordulatokat, és így egyszerre követi és vezeti a szólistát. Ellenpontokból sűrű hálót sző, tíz ujjával egész fúvós szekciót helyettesít. Lovano akit a Downbeat Coltrane óta a legnagyobb képzelőerővel és technikai felkészültséggel rendelkező muzsikusként aposztrofált, és a Jazzkritikusok szövetsége 2007 tenorszakszofonosának díjára jelölt, képes egy adott hangot annyiféleképpen megütni, ahány billentyű van hangszerén. Ezekután meglehet az elképzelésünk a duó zenekari koncepciójáról. Mindketten képviselik az egész jazztörténetet. Lovano egyszerre fúj coltrane-i tónust Webster vagy Lester Young susogásával, vagy ágál mint Rollins egyesítvén mindezt mint Shepp. Jones minden hangja lényegretörő, egyedileg megformált, soha nem díszitget feleslegesen. Szólói elegánsak, semmi bőgő balkézmenet vagy kikalapált akkordrepetició vagy hosszú hatásszünet. Akár egy zenekari szólam. Azt mondták róla, úgy szól mint egy csellókórus. A repertoár csupa ritkán játszott remekmű: Monk, Bud Powell, Thad Jones.

 

Szigeti Péter

.