Térez Montcalm: Voodoo

Minél többször hallgatom meg a québeci énekesnő lemezét, annál biztosabb vagyok benne, hogy kivételes esettel állunk szemben, olyan ritka művészi teljesítménnyel, mely méltó a „mestermű” minősítésre.

Először is a hang. Szemben a JazzTimes kritikusának közhelyes megállapításával, miszerint Térez Montcalm éneklését hallgatva Blossom Dearie és Steve Nicks egyszerre említhető inspirálóként, a magam részéről a québeci „Le carrefour des artistes” weboldal szakírójának, Susy Turcotte-nak a véleményét osztom, miszerint Térez Montcalm „nem másolata egyetlen más énekesnőnek sem”. Valójában a kanadai énekesnő az egyik legeredetibb előadó a mai jazzpiacon, ami annál is kivételesebb pozíciónak számít, mivel Amerikában és Európában csak úgy nyüzsögnek az egyelőre még névtelen, ám annál tehetségesebb jelöltek, a már befutottakról nem is szólva. Montcalm hangja egyszerre csibészesen fiatalos és éretten szenvedélyes, s az a nemes füstréteg borítja, mely többek között Patricia Barber, Diana Krall és Cassandra Wilson több felvételét olyan varázslatossá teszi. A legkülönbözőbb minőségek társíthatók a Montcalm-dalokhoz: dekadens hervadás és dühödt szerelem, lemondás és remény, szelíd érzelmesség és nyers prózaiság, s e sokféleségben képes mindig önmaga maradni.

Másodszor: a tudás. A fiatal kanadai művésznő temperamentumának összetettsége folytán szinte bármit képes elénekelni: chansont és bluest elsősorban. Amit a legkevésbé: swinges dalokat, még sincs semmi hiányérzet bennünk, hiszen nagyszerűek a hangszerelések, pompásak a hol angolul, hol franciául énekelt saját melódiák, és remekbe szabottak a feldolgozások: Annie Lennox Sweet Dreams-e több fokkal szellemesebb az eredetinél, és a Jimi Hendrix-féle Voodoo Child a maga visszafogott szenvedélyességével Janis Joplin legdrámaibb előadásaival rokonítható.

Máté J. György