•  

  •  

  •  

  •  

  •  

 

Louis Sclavis: L’imparfait des langues

 

Louis Sclavis új lemeze címének legalább két jelentése van: egyrészt utal az egyes nyelvekben megtalálható leíró múltra (imparfait), a befejezetlen cselekvések jelölésére szolgáló igeidőre, mely az elmúlt események körülményeit rögzíti. Másrészt – s valószínűleg ez utóbbi jelentés a lényegesebb – a nyelvek, így a jazz formanyelvének lezárhatatlanságát, befejezhetetlenségét, azaz állandó nyitottságát, folytathatóságát érzékelteti. Az új CD zeneanyaga is határozottan ezt sugallja.

Louis Sclavis a mai európai jazz nagy újítóinak egyike, akiről bízvást elmondható, hogy egyik-másik lemezén több esemény történik, mint más zenészek egész életművében. Érzésem szerint aL’imparfait des langues, melynek egyébként korántsem minden hangjáért rajongok, olyan album, mely példásan vegyít különböző zenei hagyományokból származó értékeket, s a végeredmény a jazz és a kortárs zene közötti határsávban mozgó, befogadói elvárásainkat friss iróniával elutasító merész vállalkozás lesz. Az új Sclavis-album kreatív művészi tett, érvényes változata a jazz napjainkban lehetséges útkereséseinek.

A klarinétos 2005. április 7-én, a Monte Carló-i Printemps des Arts fesztiválra készítette el új munkáját, melyhez régi kísérőjét, François Merville dobost vette maga mellé, s a két összeszokott muzsikust három fiatal zenész egészíti ki a sessionön: az elektromos gitáros Maxime Delpierre játéka rockelemekkel díszíti a szerzeményeket, a csupán huszonhárom éves Marc Baron szaxofonos a jazz és a kortárs zene felé viszi a zenét, míg a különféle elektromos berendezésekkel dolgozó Paul Brousseau ambient és free-ambient hangulatokat bűvöl.

 

Máté J. György

 

 

 

.