Évtizedek távlatából nézve meglepő, hány fontos jazzlemezt értékeltek alul a régi kritikusok. A Smash-t nem fenyegeti ez a veszély. A bírálók megérezték, hogy Patricia Barber új saját dalai mind tartalmukban, mind előadásukban messze meghaladják a naponta születő vokális jazzfelvételek jelentőségét, s olyan nézet is akadt, mely szerint e számok hamarosan integráns részei lesznek a Nagy Amerikai Daloskönyvnek.
Magam azzal egészítem ki e jóslatot, hogy nem egyszerű vokális jazzként javaslom hallgatni a lemezt. Barber a tizenkét új kompozíciót úgy tolmácsolja kvartettjével, hogy az ének nem szólóhangszerként uralja az előadást, hanem „csupán” fontos szólam, mely öntörvényűen, csakis Barber művészi szándékainak megfelelően a történetmondásról és érzések szavakba öntéséről gondoskodik. A hangszeres kíséret épp úgy része a struktúrának, mint a kompozíció vagy a dalszöveg. Barber műveit leginkább jazz chansonoknak mondanám: tizenkét eltérő érzelmi hőfokú szerzemény, melyeket akár expresszionista kiáltásnak, máskor meg impresszionista vázlatnak is érezhetünk. A pianista énekesnő jazzes zenei keretek között képes megvalósítani azt, ami csak a legjobb francia chansonénekeseknek sikerült: az egyszerű dalból igazi drámát teremt, mely megrendíti és megtisztítja a hallgatót. A Smash egésze ilyen. Patricia Barber egyszerre kemény és megalkuvást nem ismerő művész, valamint érző, törékeny és sebezhető ember, és talán a két minőség állandó összeszikráztatása, illetve a dalokból kicsendülő személyesség – az emberi szenvedés – teszi, hogy a költőnek vagy filozófusnak is tekinthető dalszerző-énekesnő első Concord-albuma annyi elismerő szót kapott kritikusaitól.
Máté J. György
(Gramofon)