A testvériség jegyében
Horace Silver: You Gotta Take A Little Love
Amikor a RVG sorozatban felbukkan egy-egy elfeledett kincs a Blue Note múltjából, mindig elcsodálkozik az ember, hogy ennyi évi CD-megjelentetés után is micsoda tartalékokkal rendelkezik még a kiadó. Legutóbb Johnny Griffin, Kenny Drew, Lou Donaldson, Stanley Turrentine, Horace Silver és Duke Pearson egyes albumainak javított hangminőségű új változatával jelent meg a Blue Note a piacon. Aligha vitatható, hogy a friss publikációk közül a Silver-album első CD-kiadása számít a legnagyobb szenzációnak. A You Gotta Take A Little Love a zongorista utolsó lemeze a 60-as évtizedben (egy pescarai koncert mellett), s bár nem teljesen mentes a kor zenei divatjainak tett engedményektől és felemásra sikerült stiláris maníroktól, mégis nagy felfedezésnek számít, s újabb lehetőséget kínál a hallgatónak a Horace Silver kivételes zenei nagyságáról való töprengésre.
Pedig őszintén szólva a borító nem sok jóval kecsegtet. Egy új, a hagyományos jazzidiómáktól mind bátrabban elforduló, alkalmasint jazzidegen hangszereket alkalmazó korszakot üdvözölnek rajta az óriási napkorong előtt álló fiatalok. Tenger, ég, sirályok, nap, csillagok, integető ifjak: mintha csak a tíz évvel későbbi havannai VIT-re (Világifjúsági Találkozó) tervezték volna a borítót. Akik már LP-formátumban is ismerték a Silver-lemezt, s a korábbi években hozzászoktak az ízléses színvilágú, gyakran geometrikus formákkal kísérletező, és izgató betűtípusokat alkalmazó Blue Note borítókhoz, bizonyára rémülten konstatálták, hogy már az egykori Lion-Wolff műhely sem a régi.
Ez persze csak a felszín. A You Gotta Take A Little Love „belül” komoly értékeket mutat, mindenekelőtt azt, hogy egy szám kivételével csak Silver-kompozíciókat tartalmaz. A zongorista itt se hagyja cserben rajongóit: hard bop szerzeményei változatosak és üdék, legtöbbször erősen lírai színezetűek. A számokat összefogó Leitmotiv az emberi testvériség (ld. a borítót), illetve a kultúrák azonos értékébe vetett hit. Ez magyarázza, hogy több Silver-szerzemény keleties hangzású a gyűjteményben. A The Risin’ Sun-ban például nem nehéz némi japán alapízt megéreznünk; az It’s Timeés a The Belly Dancer közel-keleti motívumokat vonultat fel, utóbbiban egy régi zsidó dallamot tudunk rekonstruálni. A címadó szám viszont inkább egy népszerű film zenéje lehetne. A szerzemény nem tűnik a lemez fő értékének, de az enyhén poros téma önmagában még nem lenne nagy probléma. Viszont az amúgy szinte mindig nagyszerűen szóló RVG-kiadásoknak nem válik dicsőségére az ifjú Billy Cobham kissé túlvezérelt lábcsin-soundja, ami némileg zavaró a Silver-szóló közben.
A fúvós front két fiatalból áll: Charles Tolliver helyét a 24 éves Randy Brecker foglalja el, s a szaxofonos Bennie Maupin is mindössze 29 éves a felvétel idején. Közös jellemzőjük, hogy meglepő határozottsággal fújnak, s mindenképpen új (hang)színt visznek a hagyományos hard bop előadásba. Különösen izgalmas, amikor Maupin fuvolát vesz a kezébe: azóta sajnos igen ritkán használja ezt a hangszert, váltóhangszerként inkább a basszusklarinétra koncentrál. Ám a friss hang, a fiatalos lendület nem mindig válik az előadások előnyére. A The Risin’ Sun-ban a fúvósok határozottsága kicsit öncélú hetykeségbe megy át, ami semmiképp sincs összhangban Horace Silver témájával. A The Belly Dancertémáját a fuvola-trombita kettőse szépen vezeti fel, de Brecker szólója túlságosan eltávolodik tőle, valami nagyon nagyot akar mondani, amit a téma egyáltalán nem előlegezett meg. Bennie Maupin fuvolajátéka azonban élményszerű, és teljes harmóniában látszik lenni a közel-keleti atmoszférával. A szaxofonos egy kompozícióval is hozzájárult a lemez anyagához: a Lovely’s Daughter Maupin barátnőjéhez szól. Ebben a számban is megcsodálhatjuk Maupin fuvolajátékát, viszont azt is be kell ismernünk, hogy a tehetséges fiatal muzsikus melódiaérzéke meg se közelíti a zenekar irányítójáét.
A méltatlanul elfeledett Silver-album improvizációin nyilván sokan sokat fognak még vitatkozni. Magam a zongoraszólókat érzem a legkonzisztensebbeknek, s kevésbé tetszenek a melódiától nagyon elszakadó fúvós-improvizációk, de bizonyára más értékrend szerint is hallgatható a lemez. Zenetörténeti fordulóponton készült, s épp ebben rejlik különös, vitákat provokáló karaktere.
Máté J. György
.