Gene Krupa azon jazz zenészek egyike, akiknek a nevét a legkorábban megtanultam úgy fél évszázaddal ezelőtt. 1955 januárjában indult a rövidhullámú Amerika Hangján egy mindennapos remek jazzműsor, amelynek kommentátora, Willis Conover érces baritonhangon, lassú, tagolt kiejtéssel csepegtette az információkat a világ jazzrajongóinak fülébe. Krupa akkoriban már jazz-veteránnak számított, hiszen karrierje még a 30-as években Benny Goodman nagyzenekarában és kisegyütteseiben indult. Az ördöngős dobvirtuóz azonban még a legendás 1938-as Carnegie Hall-koncert után összeveszett a szving-királlyal és saját zenekart alapított. Gyorsan a legnépszerűbb bandák közé emelkedtek, amelyhez nagyban járult hozzá Anita O’Day énekesnő és a fekete trombitás Roy Eldridge is.
A bebop áttörésével Krupa is modernizálta zenekarát, alkalmassá tette az új játékstílusra olyan zenészek alkalmazásával, mint Red Rodney, Charlie Ventura és Gerry Mulligan, aki akkoriban még alt- és tenorszaxofonon játszott. A 19 éves Mulligan újszerű hangszereléseit is nagy örömmel fogadta a zenekarvezető. Ez még az 50-es évek elején történt, míg az itt tárgyalandó album az 1958-ban újjászervezett, csaknem 20-tagú Krupa-zenekar felvételeit tartalmazza Mulligan személyes vezényletével.
Miben áll ennek az együttesnek a jelentősége a nagyzenekari jazz továbbfejlődése szempontjából? A big bandek legkiválóbbjai, elsősorban Ellington és Basie zenekarai bizony már nem nagyon voltak a haladás úttörői ebben az időben, voltaképpen a korábban kialakított imázs biztosította kivételes helyzetüket. Természetesen ez semmit sem vont le értékükből és egyáltalán nem ártott népszerűségüknek. Ugyanakkor a Krupa-zenekar Mulligan zseniális hangszereléseivel döbbenetesen megújította a nagyzenekari játékot és újjávarázsolta az olyan – „lerágott csont”-nak számító – standardeket, mint a Begin the Beguine, vagy a How High the Moon.
Ez a lemez mindkét jazzóriás életművében fontos állomás, amelynek ott kell lennie minden – a jazz iránt mélyebben érdeklődő – gyűjtő polcán.
Márton Attila
.