Az Impulse kiadó megjelenése a 60-as évek elején a jazz „nagykorúsításának” egyik kézzelfogható jele volt. Bob Thiele producer nemcsak a műfaj krémjét (többek között John Coltrane híres kvartettjét) igyekezett az új labelhez szerződtetni, de méltó „körítésről” is gondoskodott: a kihajtható, művészi szempontból is igényes album-dizájn óriási sikert aratott és még inkább eladhatóvá tette az egyébként is kitűnő felvételeket. Az Impulse „Originals” sorozatában megjelenő CD-k az eredeti LP-kel ismertetik meg az azóta felnőtt generációkat. Minden eredeti: a zene, a borító, a kísérőszöveg, nincs bónusz-track, alternatív felvételek, próbák.
Nos, ebben a sorozatban látott napvilágot Oliver Nelson egyik legkiválóbb albuma is 1967-ből. A kövérkés, bébiképű fekete szaxofonost nem elsősorban hangszeres játéka tette igazán híressé, pedig abban is az elsők közé tartozott. Kompozíciói, remek hangszerelései és jobbnál jobb nagyzenekarai tették halhatatlanná a korán elhunyt művészt. Az említett kategóriák mindegyikében annakidején sorra nyerte a jazz szaklapok népszerűségi listáit vagy ért el előkelő helyezéseket. Arról volt még nevezetes, hogy kikapcsolódását hatalmas modellvasút gyűjtemény és óriási terepasztalok szolgálták kaliforniai otthonában. Talán ez a költséges hobby is hozzájárult ahhoz, hogy mesteri kézzel irányította nagyzenekarait, mint Nelson admirális a hajóhadát?
Ismeretes, hogy a nagyzenekari jazz a műfaj történetének minden korszakában, minden stílusirányzatában fellelhető, hiszen vannak olyan hangzások, dinamikai különlegességek, amelyeket csak meghatározott hangszerösszeállítás segítségével lehet megszólaltatni. A big bandek világában azonban még a 60-as évek elején is főleg a szving korszak nagyjainak kissé bizony megkopott zenekarai álltak a népszerűségi listák élén (Count Basie, Duke Ellington, Benny Goodman, Woody Herman) és nagyon időszerű volt már sokkal korszerűbb hangzású együttesek megjelenése. Ezek sorában az egyik legelső éppen Oliver Nelson zenekara volt, olyan szólistákkal, mint Phil Woods, vagy Thad Jones. A 60-as évek közepén kiadott Blues and the Abstract Truth majd a More Blues and the Abstract Truth c. albumai, valamint a népszerű orgonista Jimmy Smith nagyzenekari kísérete óriási feltűnést keltettek mind a szakmában, mind pedig a közönség körében.
Az 1967-ben, egy neves Los Angeles-i jazzklubban rögzített lemez mintegy betetőzése Nelson munkásságának. Nem véletlen, hogy a Down Beat kritikusa is 5 csillagosra értékelte. Jól emlékszem, hogy a korabeli pesti jazzberkekben is mekkora szenzációnak számított. De nem is csoda, hiszen a combo-formációkban még csak-csak akadtak nyugati színvonalú együttesek és szólisták errefelé, de egy ilyen korszerű hangvételű csaknem 20 tagú zenekar elképzelhetetlen volt …
Nos, Nelson ötletes, a legjobb big band hagyományokat modern színekkel gazdagító hangszerelései nagyformátumú zenekari műveket kreáltak az olyan szimpla kis jazz dalocskákból is, mint a Night Train vagy a Down by the Riverside. Bár szopránszaxofonon ő is közreműködik, igazi hangszere persze maga a zenekar. S mivel a nagyzenekari játék eleve más muzsikusi attitűdöt igényel, mint a kisegyüttesekben való szereplés, jó szemmel (és füllel) gyűjtötte maga köré azokat, akik pályájuk során már többször voltak neves big bandek tagjai. Kifejezetten szenzációsak a producer Bob Thiele felfedezettjének Mel Brownnak őserejű, földszagú gitárszólói, hiszen nagyzenekarokban szólistaként gitáros korábban nem szerepelt. Ami a fúvósokat illeti, a lemezeken rögzített nagyzenekari felvételek sorában is ritkaság az a lélegzetelállító négy trombitás hangszerpárbaj, amit Bobby Bryant, Freddy Hill, Conte Candoli és Buddy Childers vív meg a Down by the Riverside-ban. További erénye a lemeznek, hogy kivétel nélkül minden szám egyformán magas színvonalat képvisel.
Végezetül, higgyék el e sorok írójának, hogy ez a zene éppen olyan hatásos és élvezetes ma is, mint volt négy évtizeddel ezelőtt!
Márton Attila
.