A dal mélyén: Kurt Rosenwinkel - Deep Song

A jazz története egyáltalán nem szűkölködik a gitár-tenor tandemekben, gondoljunk csak Jim Hall és Sonny Rollins, Jimmy Rainey és Stan Getz, mostanában pedig John Scofield és Joe Lovano vagy John Abercrombie és Charles Lloyd együttműködésére. De még a nagy Coltrane is készített egy albumot Kenny Burrellel!

És íme itt a legújabb kettős: Kurt Rosenwinkel és Joshua Redman kooperációja.

A zengzetes német névre hallgató gitáros persze egy 35 éves philadelphiai fiatalember. Ahogyan a Beatles óta annyi tinédzser, Kurt is már 12 éves korától gitározott és a helyi Blue Note klubban jammelt. A 80-as években a bostoni Berklee jazziskolában tanult, majd Paul Motian, Gary Burton és Joe Henderson együttesében játszott. Sok „feljövőben” lévő fiatal amerikai jazzmanhez hasonlóan ő is a holland Criss Cross kiadónál készítette első albumát Intuit címmel, de már az évtized elejétől a Verve „istálló” egyik nagyreményű „versenylova”, ami nemcsak rangot, de biztos pályaívet is jelent.

Nagy figyelmet kiváltó albumai: az Enemies of Energy és a Next Step csak előkészítői voltak ennek a szenzációs CD-nek, amelynek szinte minden darabját a kitűnő gitáros jegyzi. (Érdekes, hogy éppen a címadó Deep Song nem az ő szerzeménye.) Az is meglepő, hogy korábbi együttműködése Mark Turner tenorossal véget ért és a még nagyobb hírnévre szert tett Joshua Redman lett az új fúvósa. A zongorista sem akárki: Brad Mehldau, a jazzvilág egyik legnagyobb „ásza” az utóbbi években. Ők ketten már a 90-es évek elején találkoztak, hiszen Redman szenzációs kvartettjének Mehldau volt a billentyűse.

A jazzgitár az utóbbi évtizedekben igazán reneszánszát éli, hiszen oly’ sok nagy nevet kellett megtanulnunk: Pat Metheny, John Scofield vagy Mike Stern, akik valamennyien a fúziós jazz kategóriájába tartozó művészek, míg Rosenwinkel inkább a post-bop vonalat képviseli.

A gitáros nagyon jól választott Redman személyében. Kettejük játéka teljes összhangot mutat, szellemiségük, lelki beállítottságuk, a zenéhez való viszonyulásuk nagyon hasonló. Az egész zenei folyam legalább annyira támaszkodik a tenorra, mint a gitárra. Rosenwinkel ugyan kísérletezett már azzal, hogy mellőzze a zongorát, de ezúttal szerencsére nem viszolygott attól és ez csak előnyére vált a zenének. Igaz, hogy ezt a zenészt – mint mondottuk – Brad Mehldaunak hívják.

Jó egy ilyen CD-t hallgatni, mert visszatér az embernek a jazz továbbélésébe vetett hite!

Márton Attila