•  

  •  

  •  

  •  

  •  

Benne az egész világ

 Weather Report: Live In Cologne 1983- WDR 2011.

 

Tényleg unalmas már, hogy egymás után jelennek meg CD a Weather Report korábbi, sohasem publikált koncerfelvételei. Legutóbb például a zenekar 1983-as kölni koncert-anyaga látott napvilágot, nem túl sok megelepetést okozva. Joggal vertődik fel az a kérdés is, hogy miként maradhatott ilyen sokáig a figyelem középpontjában az a fúzuiós zenekar, amelyet sok dzsessz-rajongó mélyen lebecsül, muzsikáját pedig afféle "brahi" dolognak tartja. Lehet, hogy nem is járnak olyan messze az igazságtól.

Ám mégis hallgatjuk a Weather Reportot. Miért? Kérdezhetné bárki... 
Nyilvánvaló, hogy több dolgot is szóba lehet hozni. A legfontosabb talán az, ami a zenekarvezető zongorista számazásából és habitusából, Josef, pontosabban Joe Zawinul (1932-2007) zenei szemléletmódjából ered. Ő, akinek egyébként magyar felmenői is voltak, Ausztriában született, s ott is nevelkedett. Amikor már kész muzsikusként kikerült az Egyesült Államokba szinte mágnesként vonzotta az ott élő feketék egzotikus világa. Saját bevallása szerint volt olyan időszak, amikor csak fekete emberekkel, s a fekete kultúrával értinkezett. Tartott ez ameddig tartott, a lényeg azonban nem a fekete kultúra mindent félresöprő tiszteletében rejlett Zawinulnál, hanem az ismeretlen, mondjuk úgy az egzotikum iránti olthatlan kiváncsiságban. Így aztán a Weather Report zenéjében kis túlzással ott hallható a nagyvilág egész zenei kincse. Mongóliától Brazíliáig. Ide értve természetesen az európai klasszikus zenét, de az európai folkot éppúgy, mint a rockot, sőt, a poppot is. Mindez nemcsak a dallamok, illetve a harmóbniák világára vonatkozik, hanem a ritmusra is. Úgyhogy aki Weather Reportot hallgat, az kettős hatás alá kerül. Vagy még inkább hármas hatás alá. 
Egyfelől felismeri azokat a zenei elemeket, amelyek az ő kultúrjának sajátjai. Másfelől kíváncsian csodálkozik rá idegen tájak, távol élő népek zenei elemeire. Harmadrész pedig tanúja annak, hogy miként kerülnek magasabb szintzéisbe ezek az elemek egymással, s miként fűszerezi mindezt a modernség érzetét keltő elektronika. Itt elsősorban Joe Zawinul szintetizátoraira kell gondolni, bár az sem volt utolsó szempont, hogy Jaco Pastorius a Weather Reportban csinálta meg a basszusgitár forradalmát, méghozzá olyan, általa kikísérletezett effektusokkal, például a játékára jellemző "üveghangokkal" amelyek a szenzáció erejével hatottak akkor. És az egész végül pedig egy határozottan dzsesszes, improvizatív keretet kapott. Itt is felismerhetők egy nagy újítás nyomai, a Weather Report ugyanis szakított a desszben megszokott hosszú, gondosan felépített, saját struktúrával rendelkező rögtönzésekkel, s átállt a roppant rövid, bár igen szellemes és ötletes imporvizációkra, amelyek nem rendelkeznek már saját, belső szerkezettel, hanem az adott kompozíció nagy szerkezetéhez idomulnak, annak fontos, de alárendelt részei lettek. Ez egyenesen dogmává vált a Weather Report, mindenek előtt Joe Zawinul zenei hitvallásában. Épp attól érdekesek és izgalmasak viszont az együttes  mostanában megjelenő koncertfelvételei, hogy azokon ha nem is teljes mértékben, de szakít valamennyire a megkövült szemléletmóddal a zenekar. Azaz hosszabban, már-már majdnem hagyományos felfogásban módon rögtönöznek a Wearther Report muzsikusai. És mindez visszahat az egész zenei textúrára, ide értve a ritmust is.
Több, jól megkülönböztethető korszaka is volt az együttesnek. Nem kis mértékben épp tagcserék következtében keletkeztek ezek a választóvonalak a zenekar pályafutásában. Kölnben, ezen az 1983-es felvételen már nem játszik a zenekarban Jaco Patorius. Helyette az akkor még roppant fiatal Victor Bailey áll a színpadon. Pastorius személyével még nem foglalkoztunk ezeken a hasábokon, de egyszer meg kell majd tenni. Ez a német gyökerekkel rendelkező amerikai muzsikus igen hányatott sorsot kapott a mindenhatótól. Mondják, zseni volt. 
Egyfelől. Másfelől egy túladagolt és részeg őrült. 1987-ben halt meg, még nem volt harminchat éves. Egy amerikai koncerten agyonverte egy biztonsági őr. Élertének ebben a szakaszában nem volt már ura önmagának. A róla szóló monográfia megemlít egy esetet, amikor Pastorius odaszólt a színpad mögött a zenekarában játszó ütőhangszeres hölgynek, hogy "add oda a picsád!". Nagyon is jól érzékelhető a kölni lemezen, hogy a fiatal Bailey miként próbálja utánozni Pastorius játékát. Nem ellenszenves igyekezet ez, sőt, inkább a mester iránti tisztelet gesztusa, de persze kettőjük között annyi a különbség, amennyi egy Harley Davidson és egy Csepel túrabicikli között lehet. 
Azért is olyan feltűnő ez, mert a koncerten régről ismert számokat vett elő a Weather Report, s így jól hallható, mi a differencia Pastorius és a fiatal Bailey megoldásai között. Meglepő, hogy a kölni koncerten nemcsak a szaxofonos Wayne Shorter, de a "dogmatikus" Joe Zawinul is szívesen vállal hosszú rögtönzéseket különféle billentyűs hangszerein. A ritmus nem olyan gazdagon rétegzett és kifinomult mint a korábbi Weather Report felvételeken, de ez többek között annak is köszönhető, hogy új, s fiatal, ennél fogva tapasztalatlan szekcióról van szó, például a dobos Omar Hakim is friss ember, s épp úgy húszas évei legelején jár akkor, mint Bailey. Hakim egyébként bepillantást enged a CD "fülszövegében" a zenekar belső világába. Azt mondja, hogy amikor az együtteshez került, folyton arra várt, hogy leül vele a két "öreg", Zawinul és Shorter egy alapos szakmai beszélgetésre. Ahogy az rendjénvaló lenne. Ehelyett azonban csak a közös evések és ivások idején találkoztak a Weather Report tagjai, bár ekkor is csak általános, hétköznapi dolgokról volt szó, úgyhogy Hakim nem kapott választ arra, miként és hogyan is kell majd játszania a zenekarban. 
Sőt, állítólag azt mondták neki a nagyok, hogy "zenész vagy, nem kell elmondanunk neked, mit is játssz tulajdonképpen". Ezt még Miles Davistől hallhatta Joe Zawinul, amikor vele zenélt. Davis gondolta úgy, hogy egy együtteshez mindenekelőtt spirituálisan, szavakban megfoghatatlan érzéseiben és viszonyulásaiban csatlakozik az ember. 
Vagy sehogy sem. Tökéletesre sikerült lemezek hosszú sorát vette fel úgy, hogy még csak nem is próbált előtte a zenészeivel.


Amikor kiválasztotta őket, akkor dőlt el minden.

 

Sinkovics Ferenc