Elektronikus dobolás? Mindig nagy bajban vagyok ezzel a témával. Az indokláshoz egy kis történeti hátteret kell adnom. Huszár Endre írása az elektronikus dobolásról
.A kezdetek
Amikor a '80-as években megjelentek az első, -földlakók számára is megfizethető- analóg dobszintetizátorok, dobgépek és digitális samplerek, az egész zenészvilág a dobosokat is beleértve nagy érdeklődéssel fordult az új technológiák felé. A dobosok szinte műfaji határok nélkül egészítették ki akusztikus dobkészleteiket az új eszközökkel és lelkesen kezdték felfedezni az általuk megnyíló új lehetőségeket. Az első próbálkozásk közt volt persze sok olyan, ami ma már inkább megmosolyogtatóan hangzik, de azért Billy Cobham, Peter Erskine, Phil Collins, Lenny White, majd néhány évvel később Steve Smith, Will Calhoun, Kenny Aronoff, Dave Weckl és a legnagyobb hatású dobosok közül sokan mások néhány év alatt mégis megmutatták a világnak, hogy mennyi mindenre lehetett kreatívan használni az új játékszereket.
Időközben a zenei piacon egyre nagyobb arányban készültek olyan felvételek, ahol a ritmusalapokat már teljesen elektronikusan állították elő, az akusztikus dobok teljes mellőzésével. A kezdetektől eltérően a tendencia később már olyan produkciókat is utolért, ahol a műfaj hagyományai egyértelműen élő dobot igényeltek volna, mint pl. a Roxette és a hasonló, rockosnak tűnő popzenék. Ez mára oda vezetett, hogy gyakorlatilag semmilyen stílusú zenében nem okoz meglepetést egy teljesen szintetikus dob alap.
Furcsa fejlemények
Az évek során a hardverek egyre olcsóbban egyre többet tudtak, így a józan ész azt diktálta volna, hogy a dobosok egyre szélesebb rétegei élnek a könnyen elérhetővé váló lehetőségekkel. És itt érkeztünk el a bevezető mondatom magyarázatához: azért vagyok bajban az elektronikus dobolással, mert ahelyett, hogy az előbb említett józan ész szerint alakultak volna a dolgok, valami meglepő történt. Az elmúlt néhány évben felnőtt professzionális dobosgenerációk jelentős része teljesen magára hagyta az elektronikus eszközöket, míg a másik oldalon kezdő dobosok nagy tömegei használnak olcsó, meglehetősen kevéssé meggyőző hangú és minden szempontból alig használható digitális hangszereket, azokat is elsősorban arra, amire a legkevésbé alkalmasak: az akusztikus dobok kiváltására.
A dolog azért érthetetlen, mert a zene fejlődési irányai miatt pont a dobosok azok, akiknek először mondták a zenekarvezetők a stúdióba menetel előtt, hogy "nem kell jönnöd a felvételre, megoldjuk géppel és/vagy groove CD-kel". Gyorsabb, így olcsóbb és még jobban is szól (legalábbis azt hiszik). A végeredmény sokszor nagyon ízléstelen, nehezen vagy alig vállalható. Ennél a forgatókönyvnél semmivel sem jobb az az eset, amikor a dobos szabadul be a számára ismeretlen gépek közé anélkül, hogy tisztában lenne a határaikkal és akusztikus dobként próbálja meg használni őket, akár programozásról, akár elektromos dobokról van szó.
Mit várhatnánk a dobosoktól?
Épp emiatt kellene a dobosoknak a leginkább tisztában lenni minden olyan technológiával, amivel egy ritmus alapot elő lehet állítani. Ezzel szemben egyre ritkábban találkozom olyan megközelítéssel, mint amit Lenny White mesélt nekem egy közelmúltban készített interjúban: "Amikor a '80-as években megjelent a LinnDrum, azt gondoltam, hogy 'hú, ez a cucc munkát fog elvenni tőlem', úgyhogy inkább megtanultam használni, hogy akkor is engem hívjanak, ha ezzel akarnak alapot gyártani". A jelenségnek számos oka van, amelyek közül itt csak a különféle eszközök programozásának komplexitását emelem ki, ami sokakat visszariaszt attól, hogy elmélyedjenek benne. Ezt csak megerősíti az a tény, hogy nagyon kevés olyan oktatóanyag készült, ami segítené a dobosok eligazodását az alkalmazási lehetőségek között, így a próbálkozások többnyire kimerülnek az akusztikus dobok kétes értékű, műanyag ízű reprodukálásában, vagy néhány, a gyanútlan hallgatóság ijesztgetésére alkalmas hangminta triggerelésében.
Ezeken a feltöltés alatt álló oldalakon ahhoz nyújtok segítséget, hogy a dobosok a ma készülő produkciók jelentős részének ne csak fültanúi, hanem aktív résztvevői lehessenek.
Akusztikus dobok és dob padek triggerelése
Mi az a dob triggerelés?
Az e-dobolás alapfeltétele, hogy a különböző játszófelületek (elektronikus dob padek, akusztikus dobok stb.) képesek legyenek a játék során kapott dobütéseket elektromos impulzusokká alakítani, amikből azután további eszközök segítségével digitális jeleket hozhatunk létre és különböző hangszereket (szintetizátorok, samplerek) vezérelhetünk. A dobütéseknek ezt a jelátalakítását nevezzük triggerelésnek.
Mivel triggerelik a dobokat?
A triggerelés eszköze általában egy kvarckristályos érzékelő, ugyanolyan, mint amilyen a riasztóberendezések üvegtörés érzékelőjében vagy a kvarcórák „csipogójában” van. A piezoelektromos hatás nevű jelenség lényege abban áll, hogy a kristály mechanikai deformáció hatására elektromos jelet bocsát ki, illetve elektromos jelet kapva módosítja az alakját. A dobok triggerelésénél az előbbi, az ébresztőórában az utóbbi tulajdonságot használjuk ki. Az első elektromos dobok megjelenésétől kezdődően a mai napig szinte minden, kereskedelmi forgalomban kapható elektromos dob padben és dob triggerben ilyen érzékelők találhatók.
A játszófelületre beérkező ütés erősségétől változik az is, hogy a piezo milyen mértékben deformálódik és ettől függően milyen erősségű elektromos jelet bocsát ki magából. Ebből következően az összes elektromos dob piezo érzékelője dinamikus, azaz hangerő-érzékeny, a különböző rendszerek dinamikai képességei a jelátalakítás későbbi lépcsőiben térhetnek el.
Az első rossz hír
A dobolás szempontjából a piezo érzékelőben levő kristálynak van egy kellemetlen tulajdonsága: nagyon könnyen törik. Tehát egyfelől az a cél, hogy minél közelebb lehessen tenni az érzékelőt a megütés tényleges helyéhez, másfelől viszont meg kell védeni attól, hogy az ütés hatására olyan mértékben meghajoljon, amitől eltörik. Ezért a piezo érzékelőket általában egy vékony fém membránhoz erősítik, ami némileg ellenállóbbá teszi őket a túlzott elhajlással szemben, de ugyanakkor megőrzi a rugalmasságát is, így a kristály el tud hajolni.
Miért fizetünk, amikor dob triggert veszünk?
A fém membránra erősített érzékelőt többnyire műanyag vagy fém házba építik bele, hogy az további védelmet adjon az olyan mechanikai hatások ellen, mint amilyen például egy eltévedt dobverő becsapódása.
A következő megoldandó feladat az, hogy a triggert a fogadó eszközzel összekötő kábelt csatlakoztatni lehessen az érzékelőhöz. Ezért a műanyag- vagy fémházból kivezetett rövid kábel végére gyakran szerelnek valamilyen csatlakozóaljzatot, többnyire 6.3mm-es lengő jack anyát.
Innen már csak egy lépés volt, hogy a csatlakozóaljzatot és az érzékelőt közös házban helyezzék el, amely egyben arra is alkalmas, hogy a dobbőrt feszítő fémkarikához lehessen rögzíteni. Ez a megoldás ugyan nagyon praktikus, de nem árt, ha tudjuk, hogy a tizenötezer forintos dobtriggerekben pontosan ugyanolyan kristályok dolgoznak, mint a bármelyik elektronikai boltban megvehető ötszáz forintos piezo érzékelőkben. A kristály mérete, a ház anyaga, formája, mérete persze mind befolyásolják, hogy melyik alkalmas dobérzékelőnek és melyik nem, de a lényeg mindenütt ugyanaz.
Akusztikus dob triggerek vs. elektromos dob padek
A triggerelésről eddig leírtak egyformán érvényesek az akusztikus dobokra és az elektronikus dob padekre. A későbbiekben rátérünk a triggerelés során megoldandó technikai problémákra, amelyekről általánosságban elmondható, hogy bár sokkal nagyobb mértékben érintik az akusztikus dob triggerelést, a padek sem mentesek ugyanezektől a gondoktól. Mivel az elektromos dob lapoknál vagy egyáltalán nincs rezgő dobbőr –helyette gumifelület van- vagy ha van is, akkor nem várunk tőle zeneileg hasznos hangot (mint pl. a mesh headektől), így a triggerelhetőség szempontjából sokkal kiszámíthatóbban viselkednek, mint az akusztikus dobok, ahol a hosszan rezgő bőrök nagyon sok nehézséget jelentenek. Sőt, mivel a padektől nem várunk saját hangot ezért az ütőfelület alatt tetszőlegesen akármilyen elrendezésben akárhány érzékelőt el lehet helyezni, amelyek a legpontosabb triggerelést tehetik lehetővé.
Kompromisszumok
E nehézségek csökkentésére az akusztikus dob triggerelésnél az érzékelő általában hozzáér a dobbőrhöz, hogy minél pontosabban érzékelje, hogy melyik dobot, milyen erővel ütötték meg. Ez persze azzal a kompromisszummal jár, hogy a börhöz többnyire szivaccsal odanyomott érzékelő -kis mértékben ugyan, de mégis- csillapítja a bőr rezgését, így rövidít a dob hangján. A legtöbb érzékelőt mégis így konstruálták. Tudomásom szerint az egyetlen olyan kereskedelmi forgalomba került dobtrigger, amely egyáltalán nem ért hozzá a dobbőrhöz és semmilyen módon nem befolyásolta a dob hangját, a Roland RT-3T tom triggerje volt (a sorozat másik két tagja, a pergőre való RT-5S és a nagydobra való RT-7K triggerek már hozzáértek a bőrhöz). Kapott is miattuk eleget a Roland, mert a bőrt feszítő fémkarikára rögzített érzékelők sokkal kevésbé pontos triggerelést tettek lehetővé, mint a piacon jelen levő többi trigger. (Mindezzel együtt én nem véletlenül használok ilyeneket).
A triggerelés alapfogalmai és alapproblémái
1 – pozícióérzékelés (positional sensing)
A piezoból érkező komplex jelet nagyon gyorsan kell feldolgozni, így a jelenleg elérhető trigger átalakítók általában nem képesek arra vonatkozó információt továbbítani, hogy a játszófelületnek melyik részére, mekkora erővel ütöttünk. A jeleket fogadó egység kizárólag az ütés hatására bekövetkező alakváltozás mértékétől függő impulzus erősségét észleli, azaz ha egy dobbőr szélére erősítünk egy piezo érzékelőt, akkor a fogadó egység ugyanakkora jelet fog érzékelni a piezo közelében kapott gyengébb ütés hatására, mint ha távolabb, de erősebben ütjük meg a bőrt. Ez természetesen egyáltalán nincs összhangban a dobbőr által keltett tényleges hangerővel és a dobosoktól nem várhatjuk, hogy minden ütésük milliméter pontossággal ugyanoda érkezzen.
Ennek a nem kívánt hatásnak a kiküszöbölésére többféle technikát alkalmaznak a gyártók, amelyek közül a legegyszerűbb, hogy több érzékelőt helyeznek el a játékfelületen. Az egyes érzékelőnek van egy hatósugara, amelyen belülre egyforma erővel ütve jó közelítéssel egyforma erősségű impulzusokat generál az érzékelő. Több érzékelővel ezek a hatósugarak nagyjából teljesen lefedik a játékfelületet.
Ha több érzékelőnk van, akkor viszont már arról is nyerhetünk valamilyen információt, hogy pontosan hova érkeznek az ütések, hiszen ha egy ütés az egyik érzékelőn nagy erejű, míg a másikon kisebb jelet generál, akkor nyilván az előbbihez közelebb, az utóbbitól távolabb volt megütés helye. A két jel erősségének aránya tehát a megütés erősségén túl további információt hordoz. A későbbiekben látni fogjuk, hogy hogyan történik ennek a többlet információnak a feldolgozása. Mivel a dobbőrök (általában) köralakúak, így a koncentrikus gyűrűkbe elrendezett érzékelőkkel elvileg jól leképezhetjük egy akusztikus dob játékfelületét és nyomon követhető a megütés helye a bőr közepétől a széléig. Az érzékelők jelének feldolgozása minden esetben a fogadóeszköz feladata és annak fejlettségén múlik, hogy milyen „okosan” viselkedik a rendszer a hangszeres játék finomabb elemeinek (díszítőhangok, pergetés stb.) hatására.
A legegyszerűbb dob padekben egy érzékelő található. Ahhoz, hogy a felület egészén viszonylag egyenletes érzékenységet érhessünk el, a rezgést jól vezető anyagból készített laphoz (fa, műanyag) kell erősíteni az érzékelőt. Gondoljunk arra, hogy a fülünket az asztal lapjához szorítva azt is remekül halljuk, ha valaki az asztal túlsó végét kopogtatja meg, mivel a falap jól vezeti a hangot.
Emiatt a mai napig sok gyártó alkalmazza a gumibevonatú merev lapokat a dobbőrös megoldással szemben, hiszen megbízható, egy érzékelős, egyenletesen működő triggerelést így lehet a legegyszerűbben elérni.
2 – sorozatos triggerelés (double triggering)
Egy akusztikus dob triggerelésénél az eddig leírtakban nem vettük figyelembe, hogy egy akusztikus dobbőr –főleg a tomok esetében- nem impulzusszerű, hanem hosszú ideig tartó rezgéssel reagál az ütésekre. Ez ugye azt eredményezi, hogy piezo alakja hosszabb ideig folyamatosan változik, azaz egy ütés hatására nem csak egy impulzust bocsát ki. Ez pedig könnyen megtévesztheti a jelet feldolgozó egységet, amely erre „géppuskahangot” generálva reagál és a dob lecsengése alatt sorozatosan újra és újra megszólaltatja a kiválasztott hangszínt. A jelenséget többnyire dupla triggerelésnek szokták hívni, valójában azonban rosszabb a helyzet, mert sokszor nem duplán szólalnak meg a hangok, hanem sokkal többször. Ennek a rettenetes hatásnak a kiküszöbölése már bonyolultabb feladat.
3 – áthallás (crosstalk)
Ha egy dobkészletben megütünk egy dobot, kis mértékben a többi dobbőr is rezgésbe jön. Ezeknek a hangoknak nincs kemény, határozott eleje, mint amit dobverő becsapódása okoz, hanem olyanok, mint a rendes dobütések lecsengő fázisának vége. Ez az áthallás jelenség további problémát jelent a triggerelésben, mert ahogy korábban írtam, az érzékelő önmagában nem tudja megkülönböztetni a beérkezett ütés helyét, ezért a szomszéd dobra érkezett ütés által generált jel a hangmodulból ugyanolyan dobhangot fog megszólaltatni, mintha ezt a dobot ütöttük volna meg, azaz ennek a hangnak is kemény lesz az eleje. Ez pedig az eredetileg megütött pad által triggerelt hanggal együtt nagyon természetellenes hanghatást eredményez.
Huszár Endre