Kulturáltabb levegőt!

Tommy Víg érdekes és színes egyénisége a dzsessznek. A műfaj hazájában, az Egyesült Államokban szerzett hírnevet, nem is akármilyet. Legújabb CD-jét, a Welcome to Hungary! című lemezt korunk egyik legnagyobb dzsessz-szaxofonosával, az amerikai David Murray-vel készítette. Tommy Víg 2006-ban érkezett haza Magyarországra. Annak a forradalomnak az ötvenedik évfordulóján, amelynek maga is részese volt.

– Úgy tudni, ön csodagyerek volt, már hatévesen zenekarban dobolt, kilencéves korában pedig lemezfelvétel is készült önnel…

– Igen, ezt Bécsben vettük fel. Egyébként Budapesten is készült lemezfelvételem azzal a Chappy zenekarral, amelyben édesapám szaxofonozott és klarinétozott. Négyéves voltam, amikor láttam apámat szaxofonozni ebben az együttesben, akkor döntöttem el, hogy muzsikus leszek. Ez 1942-ben történt.

– Miért pont a dobot választotta?

– Gyerekfejjel az tűnt a legegyszerűbb és legdzsesszesebb hangszernek. Két fakanállal kezdtem dobolgatni otthon a padlón és a szőnyegen. Tanárom nem volt, apám irányítgatott.

– 1956-ban elhagyta az országot. Milyen emlékei vannak a forradalomról? Ön írt is egy nagyobb kompozíciót, amelynek a Budapest, 1956 címet adta…

– Ott voltam mindenhol, ahol lőttek, például a rádiónál is. Jó volt érezni, hogy Magyarország szabad lett. Amikor győzött a forradalom, azt gondoltam, pont így és pont ezt érezhették az emberek 1848-ban! Nagyon felemelő volt az egész. Ami a kompozíciót illeti, beleírtam azokat az érzéseimet, amelyek a felkelés alatt töltöttek el, az első naptól az utolsóig. Egyébként az egész családom utálta a kommunista uralmat, mert akkor nemcsak zenélni, de még gondolkodni sem lehetett szabadon. Beszélni meg pláne nem! Nem voltunk lecsukva, de mégis úgy éreztük az élet minden pillanatában, mintha börtönben lennénk.

– Hogyan került ki Nyugatra?

– Ahogy oly sokan. Átmentem az aknamezőkön Ausztriába.

– 1956-ban Bécsben játszott Joe Zawinullal.

– Bécsben még tiszta dzsesszt játszott. Tudni kell, a dzsesszmuzsikusok akkori generációja nem pénzért zenélt. A muzsika érdekelte ezeket az embereket, szenvedélyesen keresték az újabb és újabb kifejezési formákat. Zawinul is ilyen volt eredetileg. Évtizedekkel később, mint régi ismerős, találkoztam vele Amerikában, ez már a Weather Reportos korszakában történt. Meg is kérdeztem tőle, miért nem zongorázik rendesen, mit szélhámoskodik a szintetizátorokon?

– Ez úgy hangzik, mintha önt sohasem érdekelte volna a pénz…

– Két világban éltem. Az egyikben pénzt csináltam, mint különféle sztárok, énekesek kísérő zenésze. Ehhez persze magas szintű szaktudásra volt szükség, otthon kellett lenni minden stílusban, műfajban. Az életem másik felét viszont a dzsessz töltötte ki, ami már nemcsak a zenei tudásomat, de a lelkemet is kérte! Megélni viszont nem lehetett belőle.

– Hogy építette odakint a karrierjét? Nyilván nem sokat kellett már tanulnia a dzsessz zenei nyelvéből.

– Amikor 1957 februárjában megérkeztem New Yorkba, tényleg azt hittem, kész zenész vagyok. De azért elmentem a város legjobb dzsesszdob tanárához. Játszottam neki egy kicsit, ő mindjárt kis is javított, körülbelül ötven ponton. Aztán szép lassan, ahogy kezdtem az ottani zenészekkel játszani, rám ragadt az a fajta lüktetés, ritmus, ami megvan az amerikai nyelvben, az amerikai életben, s az amerikaiak minden megnyilvánulásában. Ezt itthonról nem lehet elsajátítani, ehhez ott kell élni.

– Dob és vibrafon. Önt ma elsősorban vibrafonosként ismerjük. Igaz, ritmushangszer mind a kettő, de mégsem ugyanaz.

– Megtetszett a vibrafon, mert rájöttem, hogy abszolút egyesíti a ritmus és a melódia világát. Egyébként még itthon kezdtem vibrafonozni, ez nem Amerika hatása nálam.

– Sok hírneves emberrel játszott, és persze az ön neve is fogalommá vált a műfajban. Hogyan jöttek össze legújabb lemezén David Murray-vel, korunk egyik legjelentősebb amerikai dzsessz-szaxofonosával? Kérdezem ezt azért is, mert Murray sokszor egészen avantgárd dolgokat csinál, önhöz viszont mintha közelebb állna a melodikusabb zene. Tévedek?

– Azt játszotta, amit szeret. Amikor az ember eljut az atonalitáshoz, bármilyen furcsa is, de nagyon meg tudja kedvelni. Szeretem Lionel Hamptont vibrafonos, szvinges, dallamos zenéjét, magam is szeretek melodikus dzsesszt játszani, de szeretem a vad, perkusszív atonalitást is, ez kifejezi az élet egyik fontos oldalát. Ebben megértettük egymást Murray-vel.

– Ön végül is a dallamos zenék világából érkezett Amerikába. Mikor ismerte meg ott az avantgárd törekvéseket?

– Itthon Bach összhangzattanát tanultam, ebből átugorni az atonalitásba, ahhoz ráhangolódás kell. A dodekafónia, vagyis a tizenkét fokú hangrendszer más világ. Sok jó és komoly zenész, illetve karmester van, aki simán elvezényel egy dodekafon művet, de legbelül képtelen azonosulni vele, mert nem melodikusak, azaz nem tonálisak. Hozzáteszem persze, rossz zenét lehet csinálni tonálisan és atonálisan is.

– Könnyű felismerni az atonalitás mögé bújó szélhámosokat?

– Abszolúte. Elég két-három taktus.

– Úgy tudni, ön 2006-ban érkezett vissza Magyarországra. Hazajött, bár Amerikában sikeres volt. Nyilván a honvágy hajtotta…

– Amerika nagyon megváltozott. Amikor odakerültem, sokkal nagyobb volt az egyéni siker lehetősége a dzsesszben. Azóta azonban a hatalmas nemzetközi vállalatok és a bankok átvették a kultúra felett az irányítást. Olyan fokon, hogy hatalmasra nőtt a korrupció, az egyéni szabadság pedig látványosan összetöpörödött. Ez egyébként nemcsak a zenére igaz, de az egész életre is. Én pedig úgy gondoltam ekkor, hogy ha az, amiért Amerikába mentem, nincs már meg ott, akkor inkább szívjak kulturáltabb levegőt, európait, hazait.

– Itthon milyen produkcióra készül?

- A Gödörben lesz a lemez bemutatója december 4-én. És komponálok egy vibrafonversenyt a Duna Szimfonikus Zenekarnak. Pályám során a másodikat. Ezt a művet a 2012-2013-as évadban mutatják majd be.

– Mégis, milyen koncepciók szerint dolgozik ezen a darabon?

– Ebben összecsúsztatom a melodikus zenét az absztrakttal. És a dzsesszt a klasszikus zenével. Ez olyan Víg Tommy-s dolog lesz. Sokan mondták erre, Tommy döntsd el, milyen zenét akarsz csinálni. Ilyet vagy olyat. Én mindig azt mondtam erre, se ezt, se azt. Víg Tommy-sat.

– Jól látható egy DVD-felvételen, hogy a tavaszi Los Angeles-i big band olimpián, amely a dzsessz nagyzenekarok egyfajta fesztiválja, ön magyarul konferálja fel saját műsorát. Az amerikai közönség pedig csak néz, hiszen egy kukkot sem ért az egészből.

– Szeretem az ilyen kis trükköket, amit mondtam azt persze aztán lefordítottam angolra is, de hadd tudják meg ki vagyok, honnan jövök.

– Hogy érzi magát a hazai dzsessz világában?

– Bizonyos fajta ellenségeskedést tapasztalok. Ami engem illet, próbálják elérni például, hogy ne nagyon szerepeljek. Mondják is, Tommy, itt magyar dzsessz van. Ötven évet töltöttem az Egyesült Államokban, őszintén csodálkozom, amikor magyarázni kezdik nekem, hogy mi is az a dzsessz tulajdonképpen. Amerika legjobb időszakában egyrészt természetes volt a másik zenész muzsikája iránti érdeklődés. És csak a teljesítmény volt fontos, semmi más. Én ehhez szoktam. Itthon azonban kiderült, szinte minden a kapcsolatokon múlik. Lehetsz akármilyen zenész, csinálhatsz bármit, ha nincsenek kapcsolataid, akkor nem számítasz, észre sem vesznek. Nem az én panaszomról van szó amikor azt mondom, sok érték megy így itthon veszendőbe.

Sinkovics Ferenc

Magyar Hírlap