Az amerikai és európai jazz különbözőségei

Elmúltak azok a napok, amikor az európai jazz-zenészek egyszerűen csak másolták az amerikai irányzatokat. Az európai jazz önállóvá vált. A hatvanas évek társadalmi és zenei forrongásában az európai muzsikusok kezdték megtalálni saját kifejezési formáikat, s az európai jazznek ma már olyan jegyei vannak, amelyek megkülönböztetik az amerikaitól.

Ugyanakkor viszont Európának még produkálnia kell olyan klasszisú zenészeket, mint Duke Ellington, Louis Armstrong, Coleman Hawkins, Lester Young, Charlie Parker, John Coltrane. És a kortársak között sem találni olyan muzsikusokat, mint Herbie Hancock, Chick Corea, McCoy Tyner, Keith Jarrett, Dexter Gordon, Woody Shaw. Ez egyfajta „névbűvöletet” idéz elő az európai zenészek között, különösen a stúdiókban. Egy európai zongoristának úgy kell fokozni a harmóniai feszültséget, mint Tynernek, a szaxofonos arra kéri a dobost, hogy úgy kísérje, mint Elvin Jones.

Az amerikai zenészek iránti hallgatólagos imádat ellenére –vagy éppen azért- az európai zenészek mára nemzetközi elismerést vívtak ki maguknak. Az állandó összehasonlítgatás már a múlté, s jóllehet a tisztelet megmaradt, a csodálat észrevehetően csökkent. A vetélkedés egyetlen érzékelhető pontja anyagi természetű. Az európaiak keserűen veszik tudomásul, hogy még mindig az amerikai muzsikusok kapják a legjobban fizető koncertkörutakat, fellépéseket.

Miben különbözik hát az európai jazz az amerikaitól? Minden kategorizálás bizonyos általánosításokkal jár, de ezt figyelembe véve, öt pontban vázolhatjuk fel az eltéréseket.

1. Európában a hangsúly főként az együtteseken van, míg Amerikában a szólistákon. Ugyan már a New Orleans-i időkben akadtak közös rögtönzések, de a jazz fejlődése a szólisták kiemelkedését hozta magával, akiket ritmusszekció kísér. Valószínűleg része van ebben az amerikai szórakoztató ipar sztárkultuszának is, de ez csak egy az okok közül. Nyilvánvalóan pszichológiai tényezők is szerepet játszottak: az amerikaiak inkább individualisták, míg az európaiak csoportban gondolkodnak. A kollektív játékot a hatvanas években, a társadalmi problémák iránti érdeklődés felélénkülése idején fedezték fel újra, s figyelemre méltó, hogy sokkal jobban elterjedt a társadalmi-szociologikus irányultságú Európában. mint az egyéni haszonelvűség hagyományosan kapitalisztikus gyakorlatát élő Amerikában. Ez a mentalitás a zenében is tükröződik, s a jazzban sokkal inkább, mint a kortárs komoly zenében.
2. Az európaiak és az amerikaiak másképpen közelítenek a ritmus kérdéséhez. Az amerikai jazzt a „lendület” (swing) tradicionálisan néger ritmusfelfogása jellemzi, míg az európai jazzben a „lüktetés” (pulse) érvényesül. Bár ezt is amerikai dobosok vezették be a hatvanas évek első free zenekaraiban, mégis Európában honosodott meg jobban. Persze leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy az  amerikai jazz swingel, az európai pedig lüktet. Gyakorlatilag mindkétféle ritmus mindkét kontinensen megtalálható, s a swingnek mindmáig nincsen kielégítő definíciója. Tény viszont, hogy az európai zenészek változatosabb ritmikai eszköztárral dolgoznak. Számukra a swing csak egy az elemek közül, mint a sajátos indiai, latin-amerikai vagy balkáni ritmusok.
3. Az európai zenészek szellemükben közelebb állnak a népzenéhez és a klasszikus zenei örökséghez, mint amerikai kollégáik. Ezt nem szükséges bővebben részletezni.
4. Az amerikai jazzéletet erő és energia jellemzi, míg az európait finomság és érzékenység. Vegyünk például két nagyra értékelt zongoristát. Amerikában McCoy Tyner, a coltrane-i iskola erőteljes, swingelő hagyományainak követője a kritikusok és a közönség köreiben egyaránt nagyon népszerű. Ugyanakkor Keith Jarrett eszteticizáló előadásmódja miatt elmarasztaló kritikákat kapott Amerikában, míg Európában feltétlen elismerés fogadja. Nyilvánvaló, hogy az amerikaiak az erőt, az európaiak az érzékenységet becsülik többre. Paradox helyzet, hogy az a muzsikus, akit érzékenysége miatt Európában a legjobban ünnepelnek amerikai.
5. Az amerikaiak sokkal erősebben kötődnek a tonalitáshoz, mint az európai zenészek és közönségük. A tonalitás az európai modern zenében már a húszas években kiment a divatból, s a közönség jobban hozzászokott az atonalitáshoz, mint Amerikában. Persze azóta Európában is újra tért hódított a tonalitás; mindenesetre ha az amerikai és európai jazz-szólisták eredményeit nézzük, több amerikai játszik tonálisan, mint európai. Ugyanakkor azok a muzsikusok, akik a legjellemzőbben képviselik az európai jazzt, még mindig ugyanazt a „free” (szabad) zenét játsszák, mint a hatvanas években, s amit jobb szó híján atonálisnak nevezhetünk (Peter Brötzmann, Evan Parker, Alexander von Schlippenbach, Irene Schweitzer sorolható ide többek közt).

Az öt pontba tömörített eltérések mellett számos zenén kívüli tényező is említhető az amerikai és európai jazz különbözőségére. Így például Amerikában sokkal több zenész játszik jazzt, aminek oka nagymértékben az amerikai gettók zenei bezártságában keresendő. Amerikában sokkal erősebb harc folyik az egzisztenciáért, a muzsikusok rosszabb anyagi körülmények között élnek. Mégis nagyobb a zene jelentősége; háromszor annyi gyerek tanul valamilyen hangszeren, mint az NSZK-ban. A jazz jobban a szórakoztató ipar részévé vált (ez újabb adalék a tonalitás uralmához), a swing-jellegű zene folyamatosan árad minden médiumból.

Téziseinket szükségképpen európai nézőpontból állítottuk fel, és tudnunk kell, hogy a címben jelzett kérdés –már ami a jazzt illeti- csak Európában tarthat számot érdeklődésre. Mindazonáltal a jazz ma egyetemesebb, mint bármilyen más zenei forma, függetlenül az egyéni vagy kulturális különbségektől. A jazz nemzetközi gyakorlata ma nemcsak az európai és afrikai elemeket integrálja (mint tette azt nyolcvan éve New Orleans-ben), hanem az egész világ zenei és szellemi értékeit magába építi.

Joachim E. Berendt

(Jazz Forum, 1980. 5. sz.)