Jazz a vasfüggöny mögött
Milyen volt a jazzélet Magyarországon 30-40-50 évvel ezelőtt? Kik hallgatták e zenét, és melyik külföldi sztárok jutottak el a vasfüggöny mögé? Ezekre és hasonló kérdésekre válaszol az alábbi írás. A szerző hálás köszönetet mond Szigeti Péternek: az ő emlékeire épült e cikk.
A világháború utáni jó másfél évtizedben a magyar jazz kizárólag a vendéglátóiparban létezett. Szállodákban, kávéházakban, mulatókban játszottak a jazzisták, akiknek zenéje már sokkal közelebb állt a műfaj klasszikus elvárásaihoz, mint a két háború közötti filmekben látható „pszeudo-jazz”-együtteseké, illetve a velük éneklő dizőzöké. Az ’50-es évek jazzközönsége pedig elsősorban értelmiségiekből, a „középosztály” tagjaiból, alkalmanként diákokból került ki. Ugyanők hallgattak jazzt a rádióban, s ők vásárolták meg azt a néhány jazzlemezt (például His Master’s Voice-t – magyar présben), mely abban az időben kapható volt az országban. A rádión való jazzhallgatás különösen 1954-től vált népszerűvé, amikor megindult a Voice of America Jazz Hour műsora, a legendás Willis Canover konferálásával. E műsort alighanem ízlés szempontjából már homogénebb közönség hallgatta.
Érdekes módon a többi szocialista országban sokkal jobban tűrt műfajnak számított a jazz, még a Szovjetunióban is virágzóbb jazzélet folyt. A Rákosi-korszak kultúrpolitikája minden fanyalgása ellenére se szűntette be az élő jazzt, noha „a jazz: imperialista métely” szlogennel minden érintett személy tisztában kellett hogy legyen. A műfaj képviselői többnyire AABA sémájú, 16 ütemes számokat szereztek (akárcsak amerikai kollégáik), nem egyből sláger lett, holott mozgalmi nótának semmiképp se voltak nevezhetők. A korszak nevezetes „jazzközpontja” az Astoria Grill volt, ahol Kertész Kornél kvartettje muzsikált. Sokan a külföldi munkát választották, például óceánjárókon zenéltek évekig. Jó néhányan örökre eltűntek a magyar zenei életből. Az Egy pikoló világos című 1955-ös film kerthelyiség-jelenete, melyben Pege Aladár és Kovács Gyula is látható a Martiny-zenekarban, híven tükrözi a magyar jazz korabeli helyzetét. Két évvel korábban, a még sematikusabb Kiskrajcárban a burzsoá ellenzéket képviselő jazz-zenészek (pl. Kovács Gyula dobos) a vécéablakon bemászva érkeztek a népies TSZ-mulatságra, s kezdtek felháborító amerikai zenét játszani a színpadon.
Néhány évvel később, az ’50-es évek végén alakultak ki az első ifjúsági klubok, ahol jazzes zenék is megszólaltak. A Pasaréti úti Vasas Klubban és a Közgazdasági Egyetem klubjában nem csak a korszak népszerű rock’n’roll slágerei, hanem jazzstandardek is hallhatók voltak. Ugyanebben az időben látogattak Budapestre az első külföldi jazzegyüttesek, kezdetben a „baráti országokból”. A korszerű swinges jazzt játszó Karel Vlach zenekar a Károlyi-kert színpadán lépett fel. Nagyzenekari jazzt játszott a zágrábi és a ljubljanai rádió tánczenekara: ők a Margit-szigeti teniszstadionban léptek fel telt ház előtt. 1958-ban Gustav Brom zenekara adott hangversenyt. A koncertre az Állatkert szabadtéri színpadán került sor. A Brom-nagyzenekar tagjaiból alakult kisegyüttes autentikus dixielandet és West Coast stílust egyaránt magas színvonalon játszott. A combo klarinétos szólistája Edmund Hall volt, aki akkoriban Armstrong zenekarában is gyakran megfordult. Amikor a klarinétos a Sweet Georgia Brown-t kezdte játszani, a magyar közönség először hallhatott fekete amerikai szólistát élőben előadni. Hall egyszerűen lenyűgözte a műfaj szerelmeseit. A számot egy cseh stúdióban is rögzítették, és Supraphon-kislemezen piacra dobták.
Lengyelországból érkezett Zygmunt Wichary Condon-stílusban játszó zenekara Elisabeth Charles dán énekesnővel (velük egy 25 cm-es mikrobarázdás lemez is készült a Qualitonnál), majd Jan Walasek mainstream-szaxofonos együttese következett 1963-ban két énekessel: itt már botrány is támadt az előadáson, a közönség egyes tagjai gyújtogatni kezdtek, ezzel bizonyítván a jazz romboló jellegét. Az évtized fordulóján Pécsen adott koncertet Chris Barber zenekara, akik később Budapesten stúdiólemezt is készítettek. Ez a Qualiton-album ma drága lemezritkaság. Ekkor már üzemelt hetente egyszer a Dália jazzklub az Alkotmány és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán. Itt magyar művészek szerepeltek, az egyetlen Wŀodzimierz Nahorny lengyel altszaxofonos kivételével. Róla nem tudni, hogyan keveredett oda. Az élő zene mellett külföldi lemezeket is bemutattak itt a tulajdonosok. Deseő Csaba például John Coltrane Giant Stepsét ismertette meg a közönséggel. 1956 után egyébként a Bartók-teremben is voltak lemezhallgatások. A közönség áhítattal hallgatták a színpadra állított lemezjátszót. A Dália-klub fél évig üzemelt, majd többször költözött, végül elhalt, és 1969 őszéig nem alapítottak újabb jazzklubot Budapesten.
Viszont megkezdődött a rendszeresebb jazzkoncert-élet. 1962-ben a Karel Velebny vezette, kamarajazzt játszó cseh SHQ lépett fel a Duna-szálló teraszán. De a nagy áttörést Louis Armstrong hangversenye jelentette 1965-ben a Népstadionban. A szektorok közötti folyosókra póttribünöket kellett állítani: mintegy 120 000 ember volt kíváncsi a rendezvényre. A televízió archívumában megtalálható a koncertről készült felvétel. Ugyanebben az évben rendezték meg az első magyar jazzfesztivált az Operettszínházban. A műsor egyik érdekessége a Kühn-fivérek közös játéka volt: Joachim, a pianista az NDK-ban élt, Rolf, a klarinétos az NSZK-ban; Magyarországra kellett jönniük, hogy személyesen találkozhassanak. Lengyelországot több együttes képviselte, és fellépett Rita Reys énekesnő is. Az egy évvel későbbi fesztiválon (már a Zeneakadémián) az Albert Mangelsdorff Quintet jelentette a főszámot.
Szintén 1966-ban kezdődtek az Erkel Színházban rendezett nagy jazzkoncertek. Az első vendég Ella Fitzgerald volt. Ez a sorozat a ’70-es évek közepéig tartott, évente legalább egy hangversenyt rendeztek itt. A telt házak azt bizonyították, hogy a műfaj iránt immár nem csupán néhány száz ember érdeklődik Magyarországon. Fitzgeraldot Oscar Peterson követte, s ugyanennek a rendezvénynek a keretében járt Budapesten a Duke Ellington zenekar, a Modern Jazz Quartet, a Jazz Giants szextett, Benny Goodman kisegyüttese, Stan Getz, Teddy Wilson, Stan Kenton, Memphis Slim szólóban, Charlie Mingus és Art Blakey. 1972-ben jutott el Budapestre a George Wein Package Tour elnevezésű kétnapos rendezvény, összesen négy koncerttel, ám a délutáni és az esti szetten nem ugyanaz volt a műsor. Első nap az Elvin Jones Quartet mutatkozott be Dave Liebman, Steve Grossman és Gene Perla közreműködésével, majd a Cannonball Adderley Quintet következett, ahol ekkor George Duke volt a billentyűs. A második nap programján a magyar közönség előtt már ismert Jazz Giants lépett fel, valamint a Jimmy Smith All Stars. Utóbbi zenekarban csak úgy hemzsegtek a világnagyságok: Clark Terry és Art Farmer trombitált, James Moody és Zoot Sims szaxofonozott, Roy Haynes dobolt, Kenny Burrell gitározott és Al McKibbon bőgőzött.
Az első vidéki fesztivált Székesfehérváron rendezték ’67-ben. Az Alba Regia műsorán kezdetben hazai zenészek, majd külföldiek is szót kaptak. Kiemelkedik e vendégszereplések közül 1969-ben Johnny Griffin kvartettjének előadása. A koncert után Griffin reggelig ült egy parkban, és mesélt életéről és a zenéről a köré gyűlt néhány rajongónak. Az 1970-es rendezvény „díszvendége” a John Surman Trio volt. Ugyanekkor adott koncertet Pierre Courbois Free Jazz Quintetje. Ekkor már jam sessionökre is sor került egy éjszakai bárban: a Surman Trio például Champion Jack Dupree blueszenésszel egészült ki, Courbois két fúvósa és Art Taylor dobos pedig két leningrádi dixieland-zenésszel összefogva adott elő olyasféle zenét, amit az Ornette Coleman Double Quartettől lehetett korábban hallani. 1972-ben a Keith Jarrett Triót hallhatta először a magyar közönség, ami annál is érdekesebb, mivel ez a zenekar nem sokkal korábban állt össze. Két első lemezük ismeretlen maradt, az 1971-es The Mourning of a Starral jutottak először nagyobb nyilvánossághoz. Nem sokkal a hangverseny után a televízió is leadta Jarrették előadását, azóta azonban az archívumban pihen a felvétel.
Jarrett két muzsikusa (Charlie Haden és Paul Motian) kék munkásruhában maguk pakolták ki a felszerelést a furgonjukból, először alig akarták beengedni őket a rendezők. Álmukban se gondolták, hogy az amerikai művészek munkaruhában fizikai munkát végeznek. A zenészeket arcról felismerő rajongók magyarázták el a rendezőknek, kikkel állnak szemben. A hatalmas ívű trióelőadás után percekig drámai csend honolt a teremben, s csak azután tört ki a vastaps. Jarrett ezután még többször visszatért Magyarországra; a Zeneakadémián megrendezett szólókoncertje előtt megállt a forgalom a Király (Majakovszkij) utcában, tömegek hömpölyögtek az Akadémia felé. Amikor a koncert kezdődött, a színpadon is ültek emberek, mert a nézőtéren semmi hely se maradt. Jarrett combokon és térdeken lépdelt keresztül a zongora felé tartva, s időnként megsimogatott egy-egy fejet.
Cegléden rendezte meg egy befolyásos jazzbarát a Róna-jazznapokat, főleg magyar zenészekkel, de id. Jan Hammer és Laco Deczy is felbukkant itt. A későbbi években Miskolcon, Nagykanizsán, Szegeden és Debrecenben is elindultak a jazzfesztiválok. S míg az Erkel Színházban az elegáns „polgári” közönség, illetve rajongókból álló mag volt jelen, a vidéki fesztiválok törzsközönsége elsősorban a hátizsákos hipszterekből, valamint a helyi értelmiségiekből állt. A fiatal közönség egy része mégsem egyetemista volt, mivel politikai okokból nem juthatott be a felsőoktatási intézményekbe. Ugyanők jártak a varsói Jamboree-kra, ők vásárolták a Jazz Forum angol nyelvű számait a Lengyel Kultúra Boltjában, s ők vadásztak a Budapesten hozzáférhető lengyel, cseh, majd kelet-német jazzlemezekre.
A magyar jazz 1969 után elsősorban a jazzklubokban virágzott. Egyetlen példa: a ’70-es évek közepén indult a budapesti Kassák Klub, az avantgarde és alternatív zene egyik korai központja. A külföldi vendégek között szerepelt Anthony Braxton, Tomasz Stańko, a Rova Saxophone Quartet, Steve Lacy és George Lewis. Itt alakult meg a Kortárs Zenei Műhely, mely a rendszerváltozásig működött. Törekvéseiket az Ars poetica című kiadvány rögzítette. Minthogy ebből a jazz kimaradt, azt később a Függelék című írás (Szigeti Péter) ismertette. A Kassák Klub épületét később eladták, ma többek között fitnessz-szalon és szolárium működik benne.
Máté J. György
.