Széttört álmok
(töredékes emlékek)

"Minden idők legjobb magyar zenekara."

Deák Bill Gyula a Syriusról

A testvérem és én szerencsések voltunk: ismertük J.J.-t, aki Juhász Ferenc eposzait szerette olvasni, ő hívott minket először Syrius-koncertre. Azt mondta, ez valami egészen más lesz, mint amiket addig hallgattunk.

Talán a Mészöly Söröző közelében álló Bartók Béla úti kollégiumban hallottuk először a zenekart. J.J. nem a levegőbe beszélt: a Syrius egészen más minőség volt, mint bármi, amit a magyar poppiacon megismertünk. Ott a kollégium ebédlőjében (?) vagy színháztermében (?), a félhomályban nem is adtunk nevet ennek az új stílusnak. Biztos vagyok benne, hogy akkoriban még nem ismertük a jazz-rock fogalmát. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem is a cimkéken törtük a fejünket, hanem összes pórusunkkal szívtuk magunkba az új zenét, az ismeretlen és már valahonnan ismerős dallamokat. Úgy rémlik, ott a Bartók Béla úton hallottam először tőlük Jimi Hendrix Hey Joe című számának és a Traffic együttes Feelin’ Alright című darabjának feldolgozását. Később több más átdolgozást is hallottam a koncertjeiken, például Hendrix Manic Depressionjét, a Spencer Davis Group I’m a Manjét vagy a Beatles Strawberry Fields Foreverjét. Az eredeti dalokat persze a korabeli rocksztenderdeknek megfelelően manikűrözték: néhány perces dalok voltak stúdióban összerakva, tömegfogyasztásra készen. Nem így a Syrius-féle feldolgozások: itt nem voltak terjedelmi megkötések, akár húsz-huszonöt percig is tarthatott egy előadás, s a különböző rockfelállásokban megismert melódiákat egy fúvósokkal megerősített zenekar tolmácsolta, hosszú hangszerszólókkal tarkítva. Néhány szám végighallgatása elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: az öttagú Syriust egy hármas motor, az Orszáczky Miklós (basszusgitár, ének)–Ráduly Mihály (tenorszaxofon, fuvola)–Pataki László (orgona) triumvirátus hajtja. A zenekaralapító altszaxofonos Baronits Zsolt és a dobos Veszelinov András kevesebb szólószerepet vállalt/kapott, inkább kísérő szerepük volt.

A hármas hajtóművön belül Orszáczky és Ráduly került előtérbe. Míg a szaxofonosnak az együttes jazzes hangzását köszönhettük, Orszáczky inkább a rock- és az R&B-impulzusokat adta. Végül is bennük rejlett az együttes fő titka, e két műfaj szerencsés ütköztetése, mely egyszerre volt alkalmas különböző ízlésű és korú szimpatizánsok megnyerésére. Ráduly gondoskodott róla, hogy a csapat játékából kihallható legyen az előző évtizedek igen mostohán kezelt magyar jazz-zenéjének folytatása, de ne csak az, hanem az 1960-as évek amerikai jazz-zenéjének modális és avantgarde irányzatai is, elsősorban John Coltrane zenei világa, akiért Ráduly közismerten lelkesedett. Orszáczky Jackie pedig a rock és blues legprogresszívebb elemeit vitte bele zenéjükbe. S amikor e két, nagyon is összeegyeztethető minőség összeszikrázott, olyan végeredmények születtek, mint a The Clown, egy újabb feldolgozás, ezúttal a The Flock nevű együttestől, melyben Jerry Goodman elektromos hegedűje egészített ki egy fúvóskórust és ritmusszekciót, vagy a néhány hónappal később a Hungaroton által piacra dobott Az ördög álarcosbálja – Devil’s Masquerade, az együttes angol nyelvű, eredetileg Ausztráliában felvett albuma saját számokkal.

Mind a koncerteken, mind pedig a lemezt hallgatva nyilvánvaló volt, hogy Orszáczky nemcsak jó basszusgitáros, hanem (és talán elsősorban) nagyszerű énekes, akinek kissé nyers, de a kellő pillanatokban lírai hangja ugyanabba a kategóriába tartozik, mint Jimi Hendrixé vagy a Spencer Davis Groupból és a Trafficből ismerős Stevie Winwoodé. Cigarettával és sörrel kezelt orgánum volt az övé, mint szinte valamennyi igazi blues- és rock-énekesé. S ugyan nem volt meg benne a Winwood-féle hang rugalmassága, mégis hipnotikus erővel hatott közönségére. A „lila lemez” pedig naponta hallgatott zeneanyagunk lett. Több barátom volt, aki 2-3-4 példányt is elhasznált belőle, vacak lemezjátszókon egyszerűen agyonhallgatta a korongokat. S Az ördög álarcosbálja újabb – használt, de még hallgatható – példányai pedig mindig előkerültek valahonnan, úgyhogy nem kellett új példányokért a lemezboltba menni. Szólt a szaggatott ritmikájú Crooked Man, a sodró lendületű Psychomania és a sejtelmes, free jazznek induló In The Bosom Of A Shout, a lemez záródala, melynek végén Orszáczky szinte a fülünkbe búgta a szentenciát (melyet akkoriban szinte egyikünk se értett, ha egyáltalán felfigyelt a mondatra): Music is the healing force of the universe. Ma már értem vagy érteni vélem, hogy e kijelentés szóban is megerősítette a Syrius elemi kötődését az avantgarde jazzhez, hiszen a mondat Albert Ayler 1969-es Impulse-albumának címe volt. Ez a tradíció önmagában is egyedülállóvá tette a zenekart Magyarországon.

Orszáczkyéknak nagy szerepe volt abban is, hogy Magyarországon elfogadott megszólalási formává lett a jam session, egy zenekar vagy zenészi mag köré szerveződő esetleges előadói gárda spontán színpadi megnyilvánulása. Szerda esténként a pesti Duna-partról indult a Syrius-hajó, ahol nem mindig a megszokott kvintett volt hallható, hanem alkalmi zenésztársak, főleg fiatal jazzisták, is beszálltak az egyes számokba. Így tovább színesedtek a repertoár régebbi darabjai, melyek szerdáról-szerdára más előadásban és részben más előadókkal szólaltak meg. A koncertek szünetében, amikor a hajó visszafordult Budapest felé, általában Herbie Mann Memphis Undergroundja szólt egy egyszerű lemezjátszóról, de egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor valaki a tömegből (mert mindig az volt ott) meglökte volna a rozoga berendezést. Az emberek vigyáztak egymásra, különösen fent a fedélzeten, ahol a zenekar játszott. Lent, a büfé környékén már nem volt ennyire rózsás a helyzet, K.L. az egyik szerdai koncert után véres farmerdzsekiben botorkált le a hajóról: megkéselték a WC előtt.

A Syrius megéreztetett velünk valamit abból a szabadságból és családiasságból, ami világszerte jellemzi a kis jazzklubokat, ahol a magas művészet furcsán, megismételhetetlenül fonódik össze a popularitással és a közérthetőséggel. Meggyőződésem, hogy a zenekar megszűntével, illetve átrendeződésével (Ráduly Amerikába, Orszáczky Ausztráliába távozott, s ma is ott élnek) olyan súlyos veszteség érte a magyar jazzt és rockzenét, amelyet részben még ma se tudott kiheverni. A Syrius fordulópont volt: egy történelmi pillanatra felvillant Magyarország előtt a lehetőség, hogy a jazz népszerű műfajjá váljon itthon is, és ilyen vonatkozásban talán valamiféle második Lengyelországgá nőjük ki magunkat. A Syrius pártoló tábora hétről-hétre nőtt, s más, jazz-rockot játszó zenekarok is kezdtek nevet szerezni maguknak (Interbrass, Teátrum). A „nagy” Syrius megszűntével a történelmi lehetőség is elmúlt. A helyükben olyan jazz-zenekarok bukkantak fel a színen, melyek a modern fusion-kliséket kopírozták. A Syriusból az emlékek, egy-két titkos magnófelvétel és a beszédes című új lemez maradt ránk: Széttört álmok. Új fejezet kezdődött a magyar jazz történetében.

Máté J. György