New Age

Ha egészen tömören kellene megfogalmazni, milyen tanulság vonható le a Kronos Quartet budapesti előadásából, elég lenne annyit mondani: New Age kamarazene.

A továbbra is David Harrington szellemi irányítása alatt álló négyes – nevére rácáfolva – térelvű, nem pedig időelvű társulás. A Kronost nem foglalkoztatja különösebben a vonósnégyes történetisége, a vonós kamarázás Haydntól Schönbergig (és tovább) ívelő fejlődésének és átalakulásainak művészi titka (kivételt jelent Berg-lemezük). A kaliforniai vonósnégyes szívesebben nyúl kortárs alapanyagokhoz, és rendszeresen merít keleti és más egzotikus zenékből, olyan kultúrákból, ahol még talán hírét sem hallották a vonósnégyeseknek. Röviden: a Kronos Quartet szinkretikus zenét játszik. De nem abban az értelemben, hogy a viszálykodó stílusokat vagy műfajokat összefognák, hanem a szó ismertebb jelentésében: a kvartett előadásaiban a legváltozatosabb eredetű zenei elemek, motívumok, stílusfordulatok jelennek meg egymás után, mellett, alkalmasint egymással keveredve. A szellemi káosz azonban relaxáló, inspiratív, harmonikus, és valljuk meg őszintén: unalmas zenei formát ölt. A különnemű muzsikák aggregációjából szükségszerűen hiányzik mindenfajta mélyebb, az összehordott elemek mögül kihámozható rendező elv. Harringtonék arról szeretnék meggyőzni hallgatóikat, hogy az obskurus nép- és műzenék szorgos gyűjtögetése, majd kvartettdarabokká alakítása, és a kamarazenélés bizonyos klasszikus princípiumainak mutatott jópofa fityisz vagy szamárfül elég ahhoz, hogy új értékek jelenjenek meg a zenében. Közben azonban mintha elfeledkeznének róla, hogy igazán értékest és „szellemit” nem a New Age-re is oly jellemző szinkretizmussal, hanem csakis a kiválasztott különféle elemek új, magasabb minőséggé való átalakításával, magyarán: szintézisével tudnának létrehozni. Szintézis, illetve vertikális építkezés helyett azonban a Kronos gyakorlatában jellemzően a horizontális mozgások dominálnak. Művészi energiáikat vízszintes irányban aprózzák szét, és adaptációikkal megmaradnak a merő külsőlegesség fokán, miközben leggyanútlanabb hallgatóikban azt az illúziót keltik, hogy több évtizedes munkálkodásuknak valamiféle egyetemes üzenete van.

Épp ellenkezőleg. Ez a mindenestül profán zenei gyakorlat nem, hogy nem hoz létre magasabb minőséget a sokféle alapanyagénál, hanem még azokét sem képes megőrizni. A hangversenyen (a ráadásokkal együtt) elhangzott mintegy húsz mű szinte bármelyikével példálózhatunk, amikor minőségek helyett csak minőségtörmelékekről beszélünk a Kronos-átiratokban. Nem is nyújthatnak többet minőségtörmelékeknél, hiszen megragadnak a nyersanyagok külső burkánál, s a feldolgozás során elszakítják a műveket azok princípiumaitól. A Kronos-féle eljárás azt sugallja, hogy bármilyen zenei alapszövet vonósnégyessé szabható át, vagy még radikálisabban: bármilyen zene átalakítható bármilyen más zenévé. Ez a nézet technikai értelemben talán igaz lehet, esztétikai vonatkozásban, megszólaltatott hangszerek esetén azonban erősen vitatható.

Más volna a helyzet, ha a Kronos egyetlen hangot se játszana, hanem zenei imitációkkal, zeneművek és partitúrák néma performansszá alakításával kísérletezne. Ez azonban nem az ő útjuk. Ők inkább azzal próbálkoznak, hogy a vonósnégyes-formát és –gyakorlatot meghódítsák a „világzene” számára. Ahány interpretáció, annyi féle lelkiség, kultúra, hit és filozófia. Ha egyáltalán létezik valami, ami összeköti egymással Hamza El Din, Ram Narayan, Jack Body és az Einstürzende Neubauten világát, akkor az a Kronos-interpretáció hangjaiból áradó mantra: „a Vízöntő Korába léptünk, nemsokára itt az új aranykor, addig is gyújtsunk meg egy füstölőt, és meditáljunk”.

Volt egyetlen pillanat a koncerten, amikor a Kronos Quartet kiesett a szerepéből. A nézőtér is megélénkült: az alvók felébredtek, a meditálók visszatértek a való világba, a kezdő relaxálók pedig ijedten kérdezgették egymástól, mi történt. A vonósnégyes már a ráadásoknál járt, s valamelyiküknek eszébe jutott, hogy legutóbbi lemezükről eljátsszák a The Star-Spangled Banner (az amerikai nemzeti himnusz) Jimi Hendrix-féle woodstocki változatát. A Woodstock-generáció életérzését vakmerően újszerűen, ugyanakkor példásan tömören közvetítő gitáros legendás előadását igen jól ismeri a vonósnégyes, és embert nem kímélve, Hendrix torzítós riffjeinek nyomába eredt. A provokatívan fülhasogató encore sajnos társtalan produkció maradt a hangverseny monotóniájában, s nem változtathatta meg egy szigorú, de igazságos amerikai bíráló tömör véleményét: „New Age schlock!”

(2007. november 07., 19.30, Művészetek Palotája; a Kronos Quartet hangversenye)

Máté J. György