Pályám emlékezete
Beszélgetés Berkes Balázzsal

Chicagóból címzett levelében Zvonimir Tot jazzgitáros arra kért, adjam át üdvözletét Berkes Balázsnak, akire különös szeretettel emlékszik vissza budapesti diákéveiből. A magyar és külföldi diákjai között egyaránt tisztelt és népszerű bőgős negyvenkét évi jazzoktatás után az idén nyugdíjba vonult. Ebből az alkalomból készült az alábbi beszélgetés.

– Kezdjük az aktuális eseménnyel. Váratlanul érkezett a hír: negyvenkét év jazzoktatás után visszavonultál. Miért?

– Tizenegy éve nyugdíjasként láttam el egyetemi bőgőoktatói feladatomat a Jazztanszéken. Most eljött az ideje, hogy átadjam a helyem egy szakmailag felkészült, s oktatóként is jól dolgozó fiatalembernek, Barcza Horváth Józsefnek. Egészségileg győzném még a munkát, de igazság szerint egy picit elfáradtam. De nem annyira, hogy a koncertezéssel is felhagyjak. Továbbra is szívesen játszom régi partnerekkel és fiatalokkal egyaránt. Munka nélkül nem igazán élet az élet. Gyakran eszembe jut édesanyám példája, aki tizennyolc éves korától dolgozott, és nyugdíjasként – feladatok nélkül – öregkori depresszióba esett. Azon leszek, hogy velem ne történhessen meg ugyanez.

– Mire vagy legbüszkébb oktatóként és muzsikusként?

– Nehéz kérdés, nem tudnék egy vagy két élményt kiragadni. Mint muzsikus, büszkeséggel tölt el, hogy hosszú pályámon játszhattam a magyar és nemzetközi jazz jó néhány jeles egyéniségével. A lista hosszú, elég, ha találomra most csak Teddy Wilson és Kenny Wheeler nevét idézem. Tanárként az érdeklődő diákok szerezték mindig a legtöbb örömöt, s büszke vagyok rá, ha bármilyen jelentéktelen vonatkozásban is, sikerült hozzásegítenem őket, hogy előbbre jussanak. Kevés szomorúbb látvány van egy elsikkadt csodagyereknél. Gyakran a kevésbé tehetséges, ám szorgalmas diákok viszik többre – persze csak képességeik szerint.

Azt hiszem, e kérdéshez tartozik az is, hogy mély hálát érzek minden tehetséges és kevésbé tehetséges növendékem, valamint minden kollégám iránt, akivel együtt játszhattam, ugyanis meggyőződésem, hogy valamennyiüktől tudtam valamit én is tanulni.

– Hogyan kezdődött zenetanári pályád?

– Talán onnan kellene kezdenem, hogy a Zeneművészeti Főiskola növendékeként megismerkedtem egy diáktársammal, Gonda Jánossal. Ő beszélt nekem egy álmáról, hogy be kellene indítani Magyarországon a jazzmuzsikus-képzést. János álma 1965-ben valóra vált: a Bartók Béla Szakiskolában beindult a Jazz Tanszak. Engem ő hívott oda oktatónak. Mint ismeretes, 1988-tól Jazz Tanszékként működött az intézmény. Előbb adjunktus, majd docens lettem itt, de meg kell mondjam, mindennemű tapasztalat és pedagógiai háttér nélkül kezdődött hazánkban a jazzoktatás. Elsősorban saját kútfőből dolgoztunk. Nagyon kevés nyugati segédanyag jutott el hozzánk, híján voltunk lemezeknek, szakirodalomnak és kottáknak.

– Tanári pályád során kialakítottál valamilyen általános, mindig alkalmazható módszertant?

– Természetesen mindig az egyénhez kell szabni az oktatást, legalábbis bizonyos vonatkozásaiban. De a tanítás évei során rendszeressé vált, hogy heti két jazz- és egy klasszikus zenei órát tartsak. Ez az arány alkalmasint felcserélődhetett. Ma már szinte nem létezhet képzett jazzmuzsikus klasszikus zenei alapismeretek nélkül: ez olyan axióma, amellyel minden jazzoktatónak érdemes számolnia. S ha már itt tartok, még egy adalék a büszkeségemhez: mindig jól esik, ha arra gondolok, hogy szinte valamennyi diákom megmaradt valamiképp a zenészpályán.

– Emlékszel még, ki futott be sikeres jazzpályát korai növendékeid közül?

– Minthogy a nálam fiatalabb generációk bőgőseinek legalább 70%-át én tanítottam, nehéz volna most egyetlen személyt kiragadni. Ha mégis, akkor Balázs Gábort említeném, aki utódom lett a Stúdió 11-ben.

– Miért épp a bőgőt választottad hangszeredül?

– Nálunk a családban rendszeresen volt házimuzsikálás. A két húgom játszott hegedűn és zongorán, én pedig már gyerekként is a csellószólamért voltam felelős. Majd évek teltek el. Jazz-élményeim inspirálására kezdtem komolyabban foglalkozni a nagybőgővel. Jöttek a szokásos zenei tanulmányok. Ezeknek a megkoronázása volt, hogy a Főiskolán Tibay Zoltán nagybőgőművész tanítványa lehettem. Ami a jazzt illeti: autodidaktaként kezdtem játszani, s a műhelytitkokat a zongorista partnerekkel való együttjátszás során sajátítottam el. És persze zenehallgatással: éjszakánként Willis Canover amerikai jazzműsorát hallgattam. Azért éjjel, mert akkor zavarták a legkevésbé az adást.

– Szinte valamennyi, a jazzben létező összeállításban kipróbálhattad magad, mégis elsősorban a zongora-bőgő-dob triófelvételek és –előadások jutnak eszembe, ha a pályádra gondolok. Jól sejtem, hogy a klasszikus trió egyben a kedvenc formációd is?

– Így van. Középen helyezkedni el, a zongora és a dob, egy akkord- és egy ritmushangszer között számomra nem csupán technikai vagy stiláris jelentéssel bír. Középen lenni, s azt a bizonyos nehezen megfogalmazható kommunikációt gyakorolni a másik két zenésszel, illetve hangszerrel – hitvallás is. Én mindig „alulról” hallottam a zenét, vagyis kísérőként, bár, mint tudjuk, a bőgő is lehet szólóhangszer. A szólisták inkább „felülről” közelítenek a zenéhez. Én a bőgőnek ezt a középen levő fundamentum-jellegét szeretem a legjobban. Azt, hogy a társaimmal állandó párbeszédben lehetek szavak nélkül is. Ezt a párbeszédet a klasszikus, megírt zenében is átérezhetjük, de az improvizatív muzsikában megnő a jelentősége a spontán válaszolgatásnak. Csodálatos érzés, amikor egymás anyanyelvét nem beszélők összekerülnek jazzt játszani, és azonnal értik ezt a közös, univerzális nyelvet. A jazz, mondják, zenei eszperantó.

– Milyen élményeid vannak más formációkról?

– Tizenhét évet töltöttem el a Rádióban, ahol „zenei mindenevő” lett belőlem. Játszottam nagyzenekarban, különböző combókban, egyik alapítója voltam a Stúdió 11-nek. Részben a rádiós munkák kapcsán eljutottam színházakba, filmstúdiókba is zenélni. A tizenhét évet szakadatlan tanulási folyamatként is ábrázolhatom. Például rengeteget kellett basszusgitáron dolgoznom, a végén már vigyáznom kellett, hogy el ne felejtsek bőgőzni. Klasszikus előadások részese is voltam, játszottam többek között Bach János-passióját és Mozart Requiemjét. Az, hogy rengeteg zenei műfajt kipróbáltam, azzal a tanulsággal járt, hogy kerülöm a skatulyázást, a címkézést. Jó és rossz zenéket ismerek.

– Milyen zenét hallgatsz szabadidődben?

– Mindenfélét. Többek között a volt növendékeimtől kapott, különböző műfajokban készült CD-ket. De szívesen hallgatok mai sztárbőgősöket is. John Patituccit például emberileg is nagyon tisztelem. Maga mesélte, hogy ma is hetente jár klasszikus zenét tanulni egy szakemberhez. Nekem nagyon rokonszenves ez a zenei alázat és őszinteség.

Máté J. György