Elmúlt a kísérletek kora - interjú Dudás Lajossal

A hetvenkét éves Dudás Lajos világhírű dzsesszmuzsikus. Németországban él. Nagyon sok mindennel foglalkozott eddig pályája során, s nem mellesleg ő az egyik azon kevesek közül, akik újra teljes jogúvá tették a műfajban a klarinétot, amely korábban egyszerűen kiszorult a modern dzsesszből. Dudás Lajossal beszélgettünk pályájáról, zenei elképzeléseiről, a dzsesszmuzsikusok sajátos sorsáról.

- Ön klasszikus zenésznek készült. Miért pártolt át a dzsesszhez?

- 1963-ban végeztem a zeneművészeti főiskolán. Akkor ott csak klasszikus zenét lehetett tanulni. De benne volt már a levegőben a dzsessz, érdekelt, izgatott ez a műfaj. Kérdeztem is a professzoromtól: hol lehet dzsesszt tanulni? Erre azt mondta, nem is tudtam, hogy azt tanulni kell. A diploma után óhatatlanul is a dzsessz felé sodródtam, megalakítottuk a Nebuló Együttest. Mindent játszottunk. Dixielandet éppúgy, mint modern dzsesszt.

- Miért ment ki az akkori Nyugat-Németországba? Szűkösnek érezte a hazai lehetőségeket?

- Belgrádban játszottunk egy kaszinóban, úgy emlékszem, Majesticnek hívták. Ott meghallott bennünket egy német impresszárió és szerződtette a zenekart. Először Braunschweigbe, aztán Münchenbe, Stuttgartba kerültünk. A Nyugat, a lehetőségek tényleg elkápráztattak minket. Szétment az együttes, mindenki ment a maga útjára, de ketten-hárman Németországban maradtunk. Én aztán Franciaországba kerültem, de már egy német zenekar tagjaként. De csak egy-két hónapot töltöttünk francia földön. De Gaulle épp akkor dobta ki az amerikaiakat, megszűntek az amerikai klubok, ahol addig játszottunk, nem volt szükség a dzsesszre. Emlékszem, amikor mentünk vissza Németország felé, csak zenészekkel találkoztunk a határon. Nem volt okom a kétségbeesésre. Németországból nem tették ki az amerikaiakat, szinte minden faluban volt egy katonai bázisuk, amihez klub is tartozott persze. Ezekben léptünk fel. Néha olyan sztárok is megfordultak ott, mint Woody Heman, Ella Fitzgerald vagy Stan Getz. De a feleségem egyszer csak azt mondta, elég a bőröndös vándoréletből, csinálj valami mást, ott a tanári diplomád…

- A klasszikus zene, egy szimfonikus zenekar szóba sem jöhetett?

- De, sőt, már hiányzott is az a világ. Untam már azokat a kommersz dalokat, azokat a régi sztenderdeket, amiket estéről estére játszottunk. Sokat improvizáltunk, az amerikaiakat ez nem érdekelte, erre is táncoltak. A dzsesszzenekarokban viszont csak szaxofonoztam, így elhanyagoltam a klarinétozást. Ekkor tettem le voltaképpen a szaxofont, s minden erőmmel gyakorolni kezdtem a klarinéton. Szóval a klasszikus zene. Adódott egy dél-afrikai lehetőség, de az nem tetszett. Aztán ott volt a Philharmonia Hungarica tele magyar muzsikussal, arról pedig lemaradtam. Olyan klarinétost kerestek, aki német rendszerű hangszeren játszik, én viszont a francia Böhm-rendszerű klarinéton játszottam. Szóval tanítanom kellett.

- Ez úgy hangzik, mintha nem lelte volna örömét benne.

- Mindenképpen volt egy nagy előnye. Biztos állást jelentett. Mellette pedig nyugodtam kísérletezhettem, játszhattam azt, amit játszani szerettem volna. És mindig megtaláltam ehhez a partnereket. Elhívtam a bőgős Pege Aladárt, próbáltunk játszani, érdekes is lett volna, de ő rá volt szorulva a pénzre. A kísérletekkel viszont nem lehetett keresni.

- Milyen zenei elemeket épített be ezekbe a kísérletekbe?

- Az első komoly próbálkozásom a Reflection of Bach című lemezem volt. Jacques Loussier francia zongorista csinált hozzá nekem kedvet a maga Bach-feldolgozásaival. Én megkerestem a zeneszerző legnehezebbnek tekintett műveit, a hegedűszonátákat, s ezeket tettem át klarinétra, persze dob- és bőgőkísérettel.

- Nagy munka volt?

- Hajaj! Bach annyi hangot sűrített ezekbe a darabokba, hogy ha klarinéton játszod őket, minden pillanatban azt hiszed, megfulladsz. Az Ariola kiadónál készítettem a következő lemezemet, a Contrastsot is, aztán jött a Detour. A Detuornál mondta azt a kiadó, ezt lehetetlen eladni. Itt ért véget a nagy lemezcégekkel való kapcsolatom.

- Féltek a kísérletektől?

- Nem szerették. Azokat a lemezeket szerették, amelyekből üzleti sikert lehetett csinálni. Nem szállt el a kísérletező kedvem, játszottam modern dzsesszt, de modern kamarazenét is. A kamarazenében is magasra tettem a mércét, ebből lett a baj. Folyamatosan próbáltunk, s egyszer csak azt vettem észre, hogy unom az egészet. Bonyolult struktúrák, végletekig csiszolt hangzások, hol a játék, hol a spontaneitás? – kérdeztem magamtól. Csináltam még Szirmai Mártával egy avantgárd stílusú lemezt, és ott voltak a CL–4-es, vagyis a klarinétkvartettes felvételeim, de ezeket is túl nehéznek éreztem már. Elhatároztam, hogy csak a dzsesszre állok rá.

- Sok magyarral játszott odakint?

- A gitáros Zoller Attilával, a dobos Szudi Jánossal, a vibrafonos Vigh Tommyval és Szirmai Mártával, aki opera-pályafutása végén járt már akkor, s rájött, hogy dzsesszt akar énekelni. Nagyon jó érzéke volt az avantgárdhoz, a kortárs zenéhez.

- A kilencvenes évek közepén új szakasz nyílt a pályáján, amikor megismerte a fiatal gitárost, Philipp van Endertet. A Dudás-lemezeken újra visszajöttek a melódiák, a hagyományos szerkezetek, a kerek és arányos rögtönzések.

- Ez az öregséggel jár együtt. A mainstream felé kezdtünk orientálódni, végül is én ezt a felfogást és zenei gondolkodásmódot szívtam magamba fiatalkoromban. Elmúlt a kísérletek korszaka. Különben meglepve látom, hogy a mai magyar, de más, környékbeli országok fiatal muzsikusai is folyton népzenét játszanak dzsessz címen. Én olyat nem teszek, hogy előveszek egy ismert népzenei dallamot, s azt feldolgozom. Tény viszont, hogy használom a magyar népzene jellegzetes eszközeit. Ilyenkor népzenét „komponálok”.

- Amerikában is fellépett, nagy sikere volt. Jobbak az ottani zenészek?

- Az olyan klisék, hogy a feketék törvényszerűen jók a dzsesszben, nem érvényesek. Van, aki jó, és van, aki nem.

- Milyen irányba fejlődik a közönség ízlésvilága?

- Amerre a zenész viszi. A free-jazzt is meg lehet értetni a közönséggel, ha jól adják el neki. Sokféle módja van ennek. Veszek például egy Lehár- részletet, ezt azonnal felismeri a publikum, aztán szétbontom és viszem a free irányába, majd fokozatosan visszatérek Lehárhoz.

- Meg lehet élni a dzsesszből Nyugaton?

- Ha valami mást is csinál az ember. Tanít, rádióműsort vezet, cikkeket ír… Ez világhírű zenészekre is vonatkozik. A pozanos Albert Mangelsdorffnak például rádiósállása volt, a szaxofonos Klaus Doldinger pedig filmzenéket komponál. Ő írta a Tatort, vagyis a Tetthely című krimisorozat zenéjét. Annak idején, ha kint játszott egy előadóművész, bevételeinek egy adott részét, úgy emlékszem, a tíz százalékát haza kellett küldenie adóként. Volt, amikor nem küldtem, mert nem volt pénzem. Jött Budapestről egy dühös, fenyegető hangú hivatalos levél, hogy nem fizettem, azonnal térjek haza! De ki az, aki hazajön egy ilyen levélre? Inkább maradtam Németországban.

Sinkovics Ferenc
(Magyar Hírlap)
2013. október 26.