A szabadság vonzásában - Interjú Adam Pieronczykkal

Még 2005-ben készült ez az interjú Adam Pieronczykkal, a lengyel jazz egyik legjelentősebb alakjával. A lengyelek mindig is jól álltak tenorszaxofonosok tekintetében, s 2005-ben úgy tűnt, hogy Pieronczyk válta azt a nagy szaxofonos, pontosabban tenoros generációt, amelyet többek között Tomasz Szukalski neve fémjelzett. Majdnem tíz esztendő telt el azóta, s a bár a negyvenhárom éves Pieronczyk zenei értelemben is ereje teljében van, természetesen megjelentek már a színen azok a fiatal és roppant tehetséges muzsikusok, például Jarek Bothur, akik őt, pontosabban az ő generációját fogják váltani.Persze sokat tanulva, és sok mindent átvéve tőle. Ezt a 2005-ös interjút pusztán az érdekesség okán érdemes ennyi esztendő után újra közzétenni, más cél nem lehet vele.

- Az egyik legmarkánsabb lemezének a "Few Minutes In The Space" című CD-jét tartjuk. Már a cím is félelmetes: Néhány pillanat a világűrben.

Nos, ezen a lemezen nem free jazzt hallunk, de stílszerűen szólva "néhány pillanatra" mégis a free dimenziójában találjuk magunkat amikor hallgatjuk. Az Ön muzsikájában gyakran érezni egy változó erősségű, de nagyon is jelenlévő free orientációt.

- Erről nem tudok sokat mondani, egyszerűen vonz a free jazz-ben rejlő belső szabadság. Ennyi.

- Feltűnő, hogy leggyakrabban trióban, vagy duóban játszik. Mintha kerülné a nagyobb együtteseket. Miért?

- Kerülni éppen nem kerülöm ezeket, de valóban nagyon szeretem a duó és a trió formációkat. Mindkettő kemény próba elé állítja a muzsikust, nincs bujkálás, nincs lazsálás, a duóban és a trióban is kénytelen mindent beleadni az ember, s nem takarékoskodhat az ötletekkel. Ráadásul ezekben a formációkban folyamatos és azonos szintű koncertrációt követel a játék, ami megint csak nagy kihívás. Ha csak egy kicsit is lazít valamelyik muzsikus, azonnal szétesik a zene, s ezt sokkal hamarabb észre is veszi a közönség mint egy kvartettben vagy egy kvintettben.

- Milyen a viszony egy duóban illetve a trióban a zenészek között?

- Nemcsak zenei, de emberi is. Annyira egymásra vannak utalva mindkét formációban, hogy ahhoz kevés lenne a puszta "szakmai"

professzionalizmus. Itt ismerni, érteni kell egymást, és kiegészíteni.

Ez pedig nem megy emberi gesztusok, kötődések, reflexek nélkül. Mindez leginkább a barátságra hasonlít.

- Ha figyelmesen hallgatja Önöket az ember, hamar felfedezi, hogy tipikusan európai zenét játszanak, európai szerkezeteket, zenei megoldásokat alkalmaznak. Érdekes, de ez leginkább az Ön Digivooco című lemezére igaz, jóllehet azon egy amerikai fekete szaxofonos, Gary Thomas is muzsikál. Mégis, a sűrűn használt elektronikai effektusok, s az egész zene sajátosan elvont jellege abszolút európai profilt ad a CD-nek...

- Nincs ebben semmi különös. Hosszú évtizedekkel ezelőtt az amerikai jazz megkérdőjelezhetetlen mércét jelentett minden műfajbeli muzsikusnak.

De egy idő után fokozatosan gyengülni kezdett az amerikai hatás, mert már mindent kiismertek benne az európai zenészek. És akkor új kíváncsiság kezdte hajtani őket, saját gyökereik, azaz az európai zene hagyományai felé fordultak.

- Azt akarja mondani, hogy bealkonyodott az amerikai jazz-nek?

- Szó sincs róla, a közönség továbbra is nagyon tiszteli és szereti az amerikai zenét, de azt is látni kell, mennyire nyitott az európai kezdeményezésekre. És lehet persze, hogy idővel megfordul minden, s a kontinensen az európai jazz lesz a fontosabb az emberek számára. Már elindult valami. Európai zenészek újabban hangos sikereket aratnak Amerikában, jó példa erre a lengyel Tomasz Stanko Egyesült Államokbeli fogadtatása. Egyenesen Miles Davis utódjának nevezték a kritikusok.

- Ön mikor találkozott a műfajjal, hogyan kezdett jazzt játszani?

- Muzsikus családból származom, a szüleim klasszikus zenészek voltak, engem is már apró gyerekként odaszögeltek a zongorához. Hét éves koromig nap nap után gyötörtem a billentyűket, aztán hirtelen vége lett mindennek. Lato vagy Gadocha akartam lenni, s nem Chopin! Vagyis a foci jobban érdekelt mint a zongora. Persze nem szakadtam el a zenétől. Fiatal koromban megvettem a híres Polish Jazz című lengyel lemezsorozat minden darabját, s lelkesen hallgattam őket. A trombitás Tomasz Stanko és a szaxofonos Zbigniew Namyslowski játéka ragadott meg leginkább, az utóbbi különösen nagy előszeretettel épített a lengyel folk, ezen belül is főként a gurál zene elemeire. Aztán a szüleimmel Németországba költöztünk, ott már minden nehézség nélkül hozzájutottam amerikai lemezekhez is, és megismertem a szaxofonos John Coltrane, a trombitás Miles Davis valamint a szintén szaxofonos norvég Jan Garbarek játékát. Tizennyolc éves voltam, amikor én is elkezdtem szaxofonozni.

- A műfaj kedvelői sokszor törik a fejüket, vajon mitől olyan népszerű a jazz Lengyelországban?

- A kommunizmus idején a jazz ellenzéki megnyilvánulás volt. A jazz klubok a rendszerrel szembehelyezkedő értelmiség találkahelyeinek számítottak, jazz-t hallgatni vagy jazz-t játszani komoly politikai hovatartozást jelentett. Ennek a megerősítésére is fordult olyan sok lengyel jazz muzsikus a nemzet zenei hagyományai felé, nemzetinek, nyilvánvalóan lengyelnek lenni, ez is egyfajta demonstrációnak számított akkor. No most mindez napjainkra oda vezetett, hogy nagyon sok fiatal, tehetséges, remekül képzett jazz zenész van Lengyelországban. A műfaj fejlődése az 1950-es évektől kezdve töretlen, s egy olyan népes közönség hallgatja ezt a zenét, amely ismeri és érti a jazz nyelvét. A műfaj folyamatosan jelen van a legfontosabb televízió- és rádió csatornákon, s olyan tisztelet övezi, hogy Lengyelországban komoly státusz jazz muzsikusnak lenni.

- Bizonyos kompozícióiban Ön most dél-amerikai elemeket használ. Annak ellenére, hogy a játéka továbbra is erős jazz karakterrel rendelkezik, ezek a dél-amerikai motívumok világzenei érdeklődésre utalnak. Ebbe az irányba szeretne továbblépni?

- Ez egy érdekes kísérlet, valójában azonban a kortárs elektronikus zenével foglalkozom. Hosszú távon úgy látom, akárhogy is próbálkozunk, a dob-bőgő-szaxofon trióban rejlő lehetőségek végesek, a számítógépek fejélődése miatt a kortárs elektronikus zenében sokkal több minden történt az elmúlt években mint a jazz-ben. Ez izgat most.

Sinkovics Ferenc

(Magyar Hírlap)

Az ígéretből, ha ígéret volt ez egyáltalán, nem lett semmi, azaz Pieronczeyk nem fordult elektronikus kortárs zene felé. Sőt, elektromos effektusok sem jelentek meg azokon a felvételeken, amelyeket ezután késíztette, pontosabban amelyeket mi ismerünk ezekből az időkből. És enyhített a duóhoz, trióhoz kapcsolódó ragaszkodásán is. Igaz, hogy 2007-ben például még trió formációban lépett fel az A38 hajón, de egy évvel később, azaz 2008-ban már kvartettben vette fel El Buscador című lemezét. Ez a CD atmoszféráját, s dallamvilágát tekintve nagyon hasonlít Pieronczyk 2005-ös lemezére, a számos latin elemet felmutató Busem Po Sao Paulo-ra. Az El Buscador nagy újdonsága mindenek előtt az, hogy játszik rajta Adrian Mears trombonos, s a pozan hangja és Mears zenei ötletei kitgítják a Busem Po Sao Paulo dimenzióit.

Egy másik, azóta megjelent érdekes CD-jével a tragikusan fiatalon elhunyt lengyel jazz zongorista, Krzysztof Komeda emléke előtt tiszteleg Adam Pieronczyk. Ez a felvétel 2009-ben készült, s Pieronczyk új arcát mutatja meg. Bár a Komeda - The Innocent Sorcerer című CD-n újra hallható az amerikai társ, a tenoros Gary Thomas játéka, ez a lemez már nem az egykor volt Digivooco világa. De nem is folytatása annak. (A Digivooco vad, a free felé gravitáló zene, soksok elektromos effektussal.) A Komeda szép és szomorú lemez, Komeda legismertebb kompozícióinak feldolgozása, s különös atmoszférát kölcsönöz neki Nelson Veras gitárjátéka. Azelőtt talán  sohasem szerepelt gitáros Pieronczyk egyetlen lemezén sem. Sokan úgy vélik, hogy ez a lengyel tenoros legkiforrottabb lemeze, amelyen végre megtalálta magát annyi "szilajkodás" után. Tény, hogy ez a CD rendkívül szuggesztív, nagyon megragadja a hallgatót, különösen azt, aki ismeri Komeda világát.

A Live című lemez nem Pieronczyk lemeze, hanem a szintén lengyel muzsikusé, a zongorista Piotr Wylezolé. Három éve, azaz 2010-ben vette fel, s a CD-n jegyzett kvintettjének tagja Adam Pieronczyk is. A Live (csak így!), mint afféle tipikusan post-bop zene nem mutat közeli rokonságot Pieronczyk saját felvételeivel. Mindenek előtt jóval konvencionálisabb azoknál. És mégis, Pieronczyk jétáka lett a legfőbb tartóoszlopa a CD-n hallható muzsikának. Nem az ő lemeze a Live, de az ő játéka határozza meg e zene jellegét. Jóllehet érezhető, mennyire igyekszik alkalmazkodni Wylezol elképzeléseihez, vagyis ahhoz a nyilvánvaló koncepcióhoz, hogy "maradjunk a post-bop keretein belül, de ott aztán hozzunk ki belőle mindent, amit lehet!". Pieronczyk számos elemet hoz át ebbe a lemezbe saját zenei univerzumából, de mindig megtorpan és visszafordul azoknál a határvonalaknál, amelyeket Wylezol jelölt ki neki. Nem érdektelen muzsika a Live, de Pieronczyk kétségtelenül kardinális szerepe ellenére sem tipikusan az ő világa ez a felvétel.

Itt tartunk ma. Újabb Pieronczyk lemez nem jelent meg azóta, vagy legalábbis nem került fel a híre az internetre. Messzire kerültünk mindenesetre a kortárs elektronikus zenétől.