Elmaradt megtisztulás

Ismét Magyarországon koncertezett a nagy McCoy Tyner! Kereken másfél órát játszott. Történelmi pillanat volt, hangsúly a főnéven, mivel ami a zenetörténet számára esetleg fontos dátum, nem biztos, hogy a közönség számára is az.

Bizonyára sokan leírták már, hogy a hangversenyre járás az ismert fausti problémát veti fel: mindenki olyan élmények reményében ül be a koncertre, melyek képesek – legalábbis látszólag – megállítani az időt, örökérvényűvé tenni a pillanatot, annyira intenzívvé tenni az életet, hogy az ember már ne is akarja a következő minutumot. A fausti pillanat a műélvezetben a katharzisz, azaz megtisztulás, egy olyan fogalom, melyet görög értelmezői merész metaforákkal próbáltak érzékeltetni. Ezek egyik legismertebbike a költő Pindaroszé, aki épp a nemes hét húrú kithaira, vagyis a zene hangjáról állítja, hogy képes megszelídíteni az isteneket (I. Püthiai óda), Platón szerint pedig az emberi erények mind a megtisztulás következményének tekinthetők (Phaidón, 69 C). Ideális esetben ez a kegyelemként ható élmény lesz a miénk a hangversenytermekben. Nem véletlen, hogy egy életen át emlékszünk e kivételes, emelkedett percekre.

Sokan gondolják úgy, hogy a legnagyobb művészek között számon tartottak budapesti látogatásai eleve ezeket a magasztos élményeket ígérik. Pedig hányszor kellett csalódnunk már! Tyner esetében (is) elég végigkövetni a pályaszakaszokat ahhoz, hogy ne a fentiekben vázolt naiv elvárásokkal üljünk be a koncertjére. Hatalmas az életmű, úgyhogy mindez sok munkával jár. És sajnos a hosszú pálya kiemelkedő darabjai is csak némi szerencsével szerezhetők be Magyarországon.

Az idén hetven esztendős McCoy Tyner egyike annak a négy művésznek, akik a legerősebb hatással voltak napjaink jazz-zongorázásának alakulására. A négy pianista között több szempontból ő a kakukktojás: míg például a többi három – Jarrett, Corea és Hancock – Miles Davis iskoláján nevelkedett, Tyner a Coltrane-hagyomány továbbvivője lett, olyannyira, hogy még 2001-ben, három és fél évtizeddel a szaxofonos halála után is az ő szerzeményeit játszotta Impulse-szólólemezén, tavaly pedig az ugyancsak Coltrane által igazán híressé tett Afro Blue című Mongo Santamaria-kompozíció lett címadóvá a zongorista legfrissebb Telarc-albumán. 1967 után Tyner a legkülönbözőbb formációkban csillogtatta meg talentumát, érzésem szerint azonban épp a Coltrane-tradíció nyilvánvaló vagy látens jelenléte volt e negyvenévi munka összetartó-egységesítő anyaga. Ezt a spirtualitást keressük Tyner minden produkciójában, de az említett lemezek ellenére azt kell mondanunk, hogy a mester mind gyengébb szálakkal kötődik a hatvanas évek első felében nyújtott páratlan teljesítményeihez, s egyáltalán: mindahhoz, amit Coltrane-hagyománynak nevezünk. Más szavakkal: Tyner a Coltrane-kvartettben tudta nyújtani művészi képességei maximumát, de magam – szemben a szigorúbb ítészekkel – úgy vélem, egészen a ’70-es évek közepéig, az ún. Milestone-korszakban bőven találhatunk még kincseket a Tyner-lemezeken. A legértékesebb szellemiségtől való eltávolodás főleg az 1975 utáni vállalkozásaiban érhető tetten. Míg a hatvanas évek derekától a hetvenes évek közepéig terjedő időszakban John Gilmore, Sonny Fortune és Azar Lawrence fújt a fontosabb Tyner-lemezeken, addig később ugyanezt a feladatot Michael Brecker, Gary Bartz vagy újabban Joe Lovano látta el, olyan szaxofonosok, akik kevesebb szállal kötődnek Tyner és egykori zenekarvezetője világához, következésképp pusztán imitálni tudják mindazt, ami, mondjuk, John Gilmore hangszeréből még természetes soundként fakadt.

Tyner budapesti koncertjén tehát a saját aranykorához mind kevésbé visszataláló fáradt öregember ült le a Steinwayhez. Kíséretében legújabb turnékvartettje érkezett, benne a fiatal Gerald Cannonnal (bőgő), a nagy mesterségbeli tudással rendelkező, de sokféle vállalkozása miatt mind megfoghatatlanabbnak tűnő Joe Lovanóval és a néha évekre eltűnő, majd ismét felbukkanó Eric Gravattal (dobok), akit egykor a Weather Report is a tagjai között tudhatott. A hangverseny kezdetén olyan merev és kimért volt a zenekar, mintha a négy muzsikus először látná egymást színpadon, és mindegyikük más-más műfajon nőtt volna fel. Később, különösen Tyner szólóelőadása után, oldódott némileg a hangulat, de a pianista a legváratlanabb pillanatokban magára hagyta zenekarát, s vagy egy, a kompozíció menetébe nem mindig beleillő szólót, vagy triójátékot rendelt el, amivel a muzsikusok nem mindig tudtak mit kezdeni. Mindennek ugyanakkor nem sok köze volt a hagyományos strolling-gyakorlathoz. Szegény Lovano néha olyan halk lett zavarában, mintha kollégiumi hálóteremben volna fellépése, Gravatt és Cannon pedig kétségbeesetten virtuózkodott a pianista szertelen utasításai nyomán. Tyner maga még most is nagyszerűen zongorázik, játékában felismerhetők a régi fogások, a sokat hallott kvartakkordok, melyeket még pályája elején honosított meg a műfajban. Különösen a sokszor megcsodált bal kezével művel változatlanul hihetetlen varázslatokat a billentyűkön. Kíséretének motiváltsága azonban elégtelen, nekik egy-egy Tyner-szám nem több megoldandó rutinfeladatnál.

Jó példa minderre a koncert második darabjaként eljátszott Walk Spirit, Talk Spirit című régi Tyner-szerzemény. Az 1973-as Enlightenmenten felbukkanó melódia ott mintegy huszonhat perces változatban szól, visszautalva a terjedelmes Coltrane-előadásokra. Tyner egy évvel később ugyanezt a számot játszotta el Varsóban, a Jazz Jamboree-n, s a lengyelországi előadás is fél lemezoldalt tett ki. Mindkét változaton Azar Lawrence szaxofonjátéka hallható, aki egyértelműen a Coltrane-tradíció folytatójának mondható. Tartam és minőség egyaránt csökken az 1981-es La leyenda de la hora albumon hallható változatban, a mélypontot azonban Joe Lovano Yoshi’s klubbeli, illetve budapesti előadása jelenti. Az új Tyner-kvartett, legyen bár a ritmusszekcióban Christian McBride és Jeff ’Tain’ Watts, akik persze jobbak, mint a budapesti turnézenekarban hallott kísérők, nagyon távolról visszhangozza csupán az egykori értékeket, úgyhogy a naiv zenehallgatónak tovább kell várnia a fausti pillanatra.

(2008. május 1. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – McCoy Tyner Trio és Joe Lovano koncertje; km.: McCoy Tyner (zongora), Joe Lovano (tenorszaxofon), Gerald Cannon (bőgő), Eric Kamau Gravatt (dob))

Máté J. György