Zappofilia: rosszul és jól

Frank Zappa tizennégy éve próbálja elhitetni velünk, hogy nem él, nem fog többé gitárt a kezébe, nem csúfolja ki Amerikát, nem komponál tisztelgő barbecue-t a nagy Eric Dolphy emlékére, sőt a rockzenekarok körül ólálkodó, slágergyáros szeretőre vágyó lányok se kapják meg tőle többé a magukét.

Mégis hozzá kell szoktatnunk magunkat a gondolathoz, hogy immár nélküle vagyunk kénytelenek nevetni a bűnözésre hajlamos amerikai nemzeti hősökön, no meg azokon, akik bedőlnek nekik; a tiszavirág-életű zenei és ruhadivatokon, és e divatok vak követőin. Szóval (majdnem) mindenen és mindenkin. Frank Zappa ötven-hatvan lemezből álló életművének egyik lehetséges üzenete éppen ez: a rosszat igenis észre kell vennünk, meg kell neveznünk, de ugyanakkor el is kell tudnunk távolítani magunktól, ennek pedig egyik legszerencsésebb módja, ha nevetségessé tesszük.

A mából visszatekintve is bámulatosan sokrétegű életmű természetesen a lehető legváltozatosabb zenei felfogásokban készült hommage-okat és átiratokat teszi lehetővé. A Dweezil Zappa irányította Zappa Plays Zappa együttes a papa zenéjének populárisabb oldalát népszerűsítette – igen magas színvonalon (ld. Petőfi Csarnok, 2006. május 24.); az Ed Palermo Big Band dinamikus nagyzenekari adaptációival hívta fel magára a figyelmet; a svéd Omnibus Wind Ensemble és a finn Ensemble Ambrosius Zappa-albumai azt bizonyították, hogy a szerző művei kamaraegyüttesekre hangszerelve is élnek-virulnak. E tapasztalatokkal a tarsolyunkban érdeklődéssel vártuk, duókoncertjén milyen irányból közelít majd e művekhez Ed Mann és Michael Keneally, Zappa két egykori kísérője. Különösen Mann produkciója ígérkezett autentikusnak, hiszen közel húsz Zappa-lemezen dolgozott különböző ütőhangszereken.

A minimalista szöszmötölésnek is lehet létjogosultsága egy hangszerekkel agyonzsúfolt színpadon – az Art Ensemble of Chicago szinte valamennyi hangversenyén bizonyítja ezt. Ami azonban a Millenáris Teátrum délutáni koncertjén zajlott, se “avantgarde akció”-nak, se hiteles Zappa-interpretációnak nem volt nevezhető. A két zenész mintha hangszerboltost játszott volna: mindenfajta virtuozitás nélkül, gyakran a másik játékostól teljesen függetlenedve próbálgatták végig a színpadra állított hangszereket és berendezéseket. Sajnos nem zenebohócok voltak, mert halálosan komolyan vették magukat. Inkább Bouvard és Pécuchet vagy Estragon és Vladimir kettősét idézték, akik betévedtek abba a bizonyos hangszerboltba, és a gyér közönség füle hallatára bemutatják válogatott ügyetlenkedéseiket. Az immár ősz és gyérülő hajú Keneally előbb az akusztikus zongorát, majd az elektromos gitárt nézte ki magának. Utóbbin bekapcsolta a visszhang-effektet, és folyton vibratókkal játszott, azt a benyomást keltve, mintha világéletében Pink Floyd-lemezeket hallgatott volna, de persze hiányozna belőle Syd Barrett nyers zsenije és David Gilmour melódiaérzéke. A gitár annyira megtetszett Keneallynek, hogy a zongorához is magával vitte, s onnantól kezdve felváltva vadult a két hangszeren. Közben Ed Mann (vagy valaki, aki Ed Mann-nek adta ki magát) a vibrafonnal, illetve marimbával kísérletezgetett – nem sok sikerrel. Ő az elektromos vívmányok iránt is nagy érdeklődést mutatott: egyszer-kétszer bekapcsolta (véletlenül?) a dobgépet, nagy nehezen beállította a tempót, de ez sem az ő, sem Keneally játékát nem tudta fegyelmezettebbé tenni. Folytatódott a kaotikus hangszerpróba. Mann-nek ezúttal nem volt szerencséje a “kütyükkel”: a gitárnyüstölésre elektromos effektusokkal szeretett volna válaszolni, de legtöbbször nem a megfelelő gombokat nyomta meg, mert a hangszóró éktelenül gerjedni kezdett. Vagy mindez tudatos lett volna? Ebbe bele se merek gondolni. Az “előadás” vége felé – sokadik kísérletre – rátalált a megfelelő kombinációra, és a laptop-méretű masina elektromos congaként kezdett funkcionálni. Ez még mindig sokkal élvezhetőbb volt, mint a gerjedés.

A Keneally-Mann koncertről pánikszerűen menekültem, s első rémületemben még az is felmerült bennem, hogy a szimfonikus előadásra már vissza se jövök, de később győzött a józan ész.

Frank Zappa (1940–1993) 1966-ban kezdődött pályáján már egész korán felbukkantak a nagyobb ívű instrumentális felvételek (Hot Rats, Uncle Meat, 1969), melyek rock-, illetve jazz-idiómában tudósítottak a gitáros/zeneszerző rockzenében szokatlanul kifinomult ízléséről. Tíz évvel később a szimfonikus zenék komponistáját is megismerhette benne a világ: ekkor jelent meg – mellesleg Zappa szentesítése nélkül – az öt darabot tartalmazó Orchestral Favorites, melyet a Michael Zearott vezényelte, huszonhat tagú The Abnuceals Emuukha Electric Orchestra adott elő. Ez a lemez három olyan darabot tartalmazott, mely a budapesti előadáson is műsoron volt, a Bogus Pompot, a Pedro’s Dowryt, valamint a “slágert”, a Strictly Genteelt. A negyedik mű (Envelopes), mely felhangzott a magyarországi bemutatón, eredetileg az 1983-as London Symphony Orchestra Vol. 1 albumon látott napvilágot, azon a lemezen, melyen a nagyhírű szimfonikus zenekart három szólista, köztük Ed Mann egészítette ki.

Miután az első szimfonikus lemezek nem vitték csődbe a Zappa-családot, a gitáros mintha egyre nagyobb kedvvel kezdett volna dolgozni klasszikus zenekari kontextusban. Egy évvel később már meg is jelent a Perfect Stranger, melyen Pierre Boulez és az Ensemble InterContemporain adott elő Zappa-szerzeményeket. Fischer Ádámék úttörő vállalkozása tehát a fentiekben idézett, valamint az ezeket követő szimfonikus Zappa-felvételek nyomán jött létre, de a hangverseny megvalósulásában talán annak is szerepe volt, hogy 1991-ben Frank Zappa volt a Budapesti Búcsú díszvendége (több év kihagyás után a Tabánban gitározott először), Eötvös Péter pedig, aki a Boulez-lemez munkálatai óta állt munkakapcsolatban Zappával, 1993-ban megírta a gitáros-zeneszerző emléke előtt tisztelgő Psalm 151-t. Fischerék hangversenyén – Zappa zenészi karakteréhez méltón – nem a bánat, a nosztalgia vagy a kegyelet magasztos gesztusai, hanem épp ellenkezőleg: a jókedv, a közvetlenség és az irónia dominált. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara tiszteletre méltó profizmussal fogadta el a különleges hangszerelésű darabok kihívásait, Fischer Ádám pedig a tőle megszokott energiával és lelkesedéssel irányított. Az elhangzott négy darab humora és játékossága lehetőséget adott Fischernek, hogy alkalmanként szinte maga is a zenekar instrumentalista tagjává váljon.

A hangverseny hangulata még közvetlenebbé vált, amikor a Pedro’s Dowry végén a zenekar egyes tagjai cigarettára gyújtottak, s telefújták füsttel a színpadot. A színpadra vitt fluxus-partitúrára emlékeztető jelenet osztatlan lelkesedést váltott ki. A műsor befejeztével a közönség ráadást követelt, de a karmester közölte, hogy bizony nem készültek több kottával. “Cserébe” még egyszer eljátszották a Strictly Genteel utolsó néhány percét.

(Millenáris Teátrum, Budapesti Őszi Fesztivál, 2007. október 13. – 100% Zappa; Ed Mann és Mike Keneally műsora; a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Fischer Ádám)

Máté J. György