A jazzdíva otthon

Diana Krall - Live at the Montréal Jazz Festival

Vajon Diana Krall tudja-e, hogy a műfaj egész hazai történetében alighanem ő kapta a legnagyobb publicitást. Kétszer szerepelt a Gramofon, négyszer a mi lapunk címoldalán, a róla szóló cikkeknek, interjúknak, lemezkritikáknak se szeri se száma.

Mi a titka ennek a rendkívül sikeres, negyvenes szőkeségnek? Az, hogy jó hallgatni, akár énekel, akár zongorázik. És persze, jó ránézni is. Mindazt, amit csinál, már régen kitalálták, de éppen az a jó benne, hogy minden a „helyén van”, egyszerű és közérthető. Egy mindig létező tömegigényt - a színvonalas szórakoztatás igényét – elégíti ki. A kritikusok és a közönség egy része persze fanyalog, hiszen nem könnyű elviselni, hogy valaki szép és elegáns, ráadásul abszolút felkészült, fölényesen profi és kikezdhetetlenül jó. A leggyakoribb kifogás persze az, hogy stílusa és repertoárja enyhén szólva konzervatív, divatosan szólva retro. Valóban évekig játszotta a nagy amerikai song book teljes készletét – a Nat King Cole trió stílusában. Persze, lehetett erre is némi igény, hiszen ez alapozta meg mindent elsöprő sikerét. Vagy két éve azonban maga is rájött és producerei is belátták, hogy újítani kell, mert az örökzöldek is kifakulnak egyszer. Talán Elvis Costellóval kötött házassága is hozzájárult a sikeres arculatváltáshoz, hiszen azonnal remek új dalok születtek. A „The Girl in the Other Room” c. albumon közzétett darabok révén egy egészen új zenei világot ismerhetett meg a nagyközönség.

Nem véletlen hát, hogy a 2004-es, jubiláló 25. Montréal-i Jazzfesztivál nyitó estjének sztárja Diana Krall volt és persze legújabb CD-jének számaival bűvölte el a hallgatóságot. Ahogyan azt már az utóbbi években megszokhattuk, itt is kvartett formációban lépett fel.

Mint énekes új oldaláról mutatkozott be: a korábbi hűvös, távolságtartó előadásmódot bensőséges, emocionális, érett tónus váltotta fel. Zongoristaként „csak” olyan mint mindig: remekül szvingel, szólói sohasem hosszabbak a kelleténél. A mindenki által befogadható – Nat King Cole és a korai Peterson stílusát idéző – felfogásban játszik. Partnerei is elsőosztályú muzsikusok. Ezúttal is meggyőzően bizonyítják, hogy nemcsak kommersz, populáris produkciókkal lehet tömegeket megmozgatni. Megmutatták, hogy a jazz és a szórakoztatás nem zárja ki egymást!

Nos, ezt „díjazta” a múlt nyáron a montréali és decemberben a budapesti közönség is.

Márton Attila