Szegedi Jazz Napok 2011

Szegeden idén is megrendezték a már hagyományosan nagy érdeklődést kiváltó Szegedi Jazz Napokat. A viszonylag pénztárcabarát árak mellett kiváló koncertek kelthették fel a zenebarátok érdeklődését. A program fő attrakcióját az a Ron Carter szolgáltatta, aki ifjabb korában többek között a jazz legendás alakjával, Miles Davisszel zenélt együtt. Mégis egy olyan zenekar ejtett ámulatba, amelyet a hazai közönség már ismer, ez pedig Balázs Elemér zenekara, a Brotherhood.

Mivel annyira kiemelkedett ez a koncert a többitől, nem is szeretném tovább vesztegetni a szót, hanem az erről a koncertről írt beszámolómat tárom önök elé.

„Pat Metheny kedvenc dobosa” Balázs Elemér, illetve bandája; a Brotherhood az este második fellépőjeként lépett színpadra. Réges-régi óhajom vált valóra azzal, hogy a dobzsenit hallhattam, hiszen Balázs Elemér dobjátéka valódi különlegesség és bátran állíthatom, hogy Borlai Gergő mellett (nemcsak a legnépszerűbb, hanem) a legkeresettebb és legvirtuózabban, legpontosabban játszó dobos ma Magyarországon.

A Brotherhood meglepetéssel szolgált, magukkal hozták amerikai koncertkörútjukról (ahol egy másik formációban szerepeltek) Tim Riest, aki jelenleg a Rolling Stones Project szaxofonosa, de játszott Stevie Wonder zenekarában is.

A Brotherhood nyers, elemi, maszkulin erővel indított, saját számokat helyeztek előtérbe, de azért két feldolgozás is megszólalt előadásukban. A három fúvós (Koós-Hutás Áron – trombita, Zana Zoltán – szaxofon és Tim Ries) kitűnően egészítette ki a zenei réseket, kellően elegáns rezgést biztosított a melodikus lüktetésnek az egész koncert alatt. A modern mainstream stílusa ízléses formában öltött testet zenei játékukban. A trombita puhán, szellősen, a stílushoz kapcsolható különleges intonációval és mégis érdesen és férfiasan, az egész zenén át muzsikált. Ries és Zana Zoltán váltott szaxofonjátéka kiválóan ellenpontozta mind a trombita, mind egymás játékát, kiemelve az egyéni képességeket. Ries legpompásabb szólója a koncert végéhez közeledve hangzott el, parolázva a bőgővel, szabályos párbeszédet folytatva, mégis vitatkozva, mint amikor a nagypapa cinkosan összebeszél serdülő unokájával az élet „fontos” kérdéseiről. És ha már bőgő! Lakatos Pecek Krisztián varázsolt a bőgő mögött! A körülbelül ötperces, önálló szóló, akárha az aranymetszés szabályait követte volna, mégis megvolt benne egyfajta rendszertelenség, ami ambivalens velejárója volt Pecek muzsikájának. Hibátlan ritmuskövetése, kiemelései azt a képzetet keltették a hallgatóságban, mintha egy ritmusszekció is lenne mögötte, valósággal életre keltette a lejátszott kottafejeket. Ha pedig létezik katarzis, akkor a közönségből az a szóló végén szökött ki. Az pedig, hogy a koncertnek ez volt a csúcspontja, bizonyítja az a legalább fél perces fütty és tapsvihar, amelyet az ifjú zenészzseni kapott. Balázs Elemér, mint a zenekar motorja kellő alázattal, páratlanul, hihetetlen zenei dinamikával és feszességgel vitte az együttest, és amiből következően azt mondhatom, hogy Mr. Ries biztos nem bánta meg, hogy eljött Magyarországra zenélni! Elemér testvére, Balázs József is remekül keltette életre hangszerét, a már említett Petrofot. Ha kellett sírt, ha kellett nevetett, remélt, fájlalt, sikított, beszélt, suttogott, vagy éppen néma volt.

A Brotherhood nálam megkapta a csillagos ötös osztályzatot. Felállásuk, repertoárjuk, játékuk minden kétséget kizáróan kielégítette a közönség igényét, és aki ezután nem várta meg a világhíres Ron Carter könnyed, finom trióját, nálam felmentést kap. Én megvártam…

Nyerges Ábel