Nancy Wilson – Alfie (1967)

Erről a dalról nem lehet csak annyit elmondani, hogy egy a sok közül, mert az egész mögöttes tartalma már egy komplett tanulmányt megérne…

Amikor Burt Bacharach megírta a dalt, még nem tudhatta, hogy egy olyan filmhez párosítják, amely a dal nélkül már nem is lenne elképzelhető. Az Alfie című film sok szempontból is rendhagyónak mondható a kor szelleméhez képest. Elsősorban azért, mert egy abszolút brit filmről beszélünk, melynek főszerepében az akkor még fiatal szívtipró Michael Caine zseniálisan alakítja a nőcsábász sofőrt, kinek a nők egyszerűen csak madárkák, és harmadik személyben beszél róluk, ráadásul az egész filmben három szinten: a szereplőkkel, saját magával, és néhol a kamerába nekünk, nézőknek is. A filmben emellett felcsendül még egy állandó téma, mely Alfie’s Theme címen található, de ezt Sonny Rollins szaxofonos írta és ő is játssza. Maga a fő dal csak a film végén hallható teljes valójában, nyilván akkoriban még nem menekültek ki az emberek a vége főcímnél a moziból, mint manapság…

Az eredeti filmzene után természetesen rengetegen megcsinálták ezt a dalt, így-úgy, kinek hogyan sikerült.

Én a magam részéről azért emelem ki Nancy Wilson verzióját, mert szerintem a film hangulatához és a dal saját életéhez is a legkönnyebben illeszthető ez a felvétel. Egy évvel a film után 1967-ben készült és a zenekart Nancy mögött a híres Billy May hangszerelte. A dal egy rubato, kötetlen tempójú bevezetővel indul, melyet gitár kísér. Bár sehol sem találtam zenekari leírást, de nagy a valószínűsége, hogy Dennis Budimir a gitáros, aki akkortájt gyakran dolgozott az énekesnővel. Az első percnél szembeüt a tény, hogy Nancy Wilson azt énekelt ki tisztán, amit csak akart… Aztán egyszer csak megérkezik a tempó, mely az igazi lassú, de húzásában igazi amerikai ízt ad az angol filmihletésű szövegnek… halkan jegyzem meg, hogy a kíséretben egyszerre hallatszik két rokonhangszer. A Hammond-orgona teríti a szőnyeget és közben a zongora színez, melyet néhol visszavált a gitár… Nancy énekel, mesél és előad, úgy ahogyan csak ő tudott…. A nagyzenekar nem szólal meg, a dal végén pedig a gitáros egy szép menettel búcsúzik.

Zseniális felvétel, melyben ismét szembetalálkozhatunk az egyszerű, de nagyszerű vagy a néha a kevesebb a több elméletével és igazolásával.

Joe Fritz