Az üzletekbe került az olasz Musica Jazz szeptemberi száma. Az egyik legigényesebb, hosszú évtizedek óta működő európai jazzmagazin címlapján Sonny Rollins látható, a róla szóló vezető anyag címe: Egy zseni kilencven esztendeje. Portré olvasható a lapban Hank Mobley tenorszaxofonosról, valamint Bill Frisell gitárosról. Rövidebb cikkek foglalkoznak többek között Gregory Porter, Enrico Pieranunzi, Marcos Valle és Bebel Gilberto zenéjével. A Musica Jazz vonzerejét a lapszámokhoz mellékelt CD-k is nagyban növelik.
Augusztus 18-án egy Párizs melletti kórházban százesztendős korában elhunyt Hal Singer tenorszaxofonos, Duke Ellington zenekarának egykori tagja, az 1948-as Corn Bread című sláger szerzője. Singer karrierje a jazzből indult, de játékával jelentős lépést tett (az 1940-es években) a rock and roll és a rhythm and blues megszületése felé. Slágerét követően mintegy tizenöt albumot vett fel, az egyiket Charlie Shavers trombitással. Minthogy elege lett az amerikai faji megkülönböztetésekből, 1965-ben Franciaországba költözött. Emlékiratai 1989-ben jelentek meg francia nyelven.
Szeptember 3-án hetvenhét éves korában elhunyt a magyar jazzéneklés egyik legismertebb alakja, Kósa Zsuzsa. Két társával együtt 1968-ban végzett a jazztanszak első évfolyamán. Később keresett szólista lett, sokat énekelt például a Benkó Dixieland Banddel, valamint Pege Aladár, Kovács Gyula és mások zenekaraival. Mivel a jazzkoncertezésből nem tudott megélni, „vendéglátózni” kezdett: fellépett Budapest ismert bárjaiban, így a Moulin Rouge-ban és az Astoriában. Később oktatást is vállalt a Kőbányai Zenei Stúdióban. Alkalmanként feltűnt jazzkoncerteken, például 1998 áprilisában a Márványteremben, de sose lett igazán sokat foglalkoztatott jazzművész.
Elkészült, majd a bemutatón is átesett Wynton Marsalis legfrissebb műve, a The Ever Fonky Lowdown című jazzopera. A mű elbeszélője egy kisstílű szélhámos, Mr. Game, akinek a neves színész, Wendell Pierce kölcsönözte a hangját. A fontosabb énekes szerepekben Camille Thurman , Ashley Pezzotti, Christie Dashiell és Doug Wamble hallható. A zenét természetesen a Jazz at Lincoln Center Orchestra szolgáltatja. Elgondolkoztató parabola a 21. századi amerikaiak számára: beszél politikáról és amerikai futballról; hatalomról és szegénységről; szerelemről és párkapcsolatról; árulásról és korrupcióról.
A százhárom esztendeje született Ella Fitzgerald karrierje a harlemi Apollo Színházban kezdődött. Viszonylag sokat tudunk az énekesnőről, sokkal kevesebbet a George Keister által a 125. utcában neoklasszicista stílusban épített, 1500 fő befogadására alkalmas színházról. A nagy eseményre 1934. november 21-én került sor. Ekkor rendeztek először műsort amatőr fellépők részvételével a harlemi színházban. Fitzgerald még csak 17 esztendős volt. Eredetileg úgy tervezte, táncolni fog, de amikor meglátta az előtte fellépő Edwards Sisters táncprodukcióját, rádöbbent, hogy táncosként semmi keresnivalója a színpadon. A kislány ekkoriban épp hajléktalan volt és Harlem utcáin élt. Munkásbakancsban és rongyos ruhában énekelte el végül Hoagy Carmichael 1934-ben írt Judy című számát. A közönség azonnal megérezte, hogy rendkívüli tehetség énekelt nekik. Fitzgerald néhány hónappal később már sztárelőadónak számított.
Semmilyen előzetes megbeszélés nem előzte meg az Orientation of We együttes Emergence című vadonatúj lemezének munkálatait. A nemrég zenekarrá alakult négy tag néhány próba után egyszerűen csak játszani kezdett egy hangstúdióban, minden a muzsika közben alakult ki. Korábban csupán jam sessionöket tartottak egyikük vagy másikuk lakásán, lemezkészítési tervek nélkül. A zenészek halrajokról és madárrajokról vettek példát: az állatok könnyed „unisonóban” haladnak a vízben vagy a levegőben, vezető vagy vezérállat nélkül. Mégis mindegyiküket azonos cél hajtja azonos irányba. Az állatok emez összetartó, mégis független viselkedésformáját az etológusok „emergent behaviour”-nek nevezik, innen a lemez címe. Az együttes a Paul Klee jegyzetfüzetében szereplő egyik képről kapta a nevét. Az kvartettben James Brandon Lewis tenorszaxofonozik, Michael Irwin trombitál, Max Johnson bőgőzik és Joe Hertenstein dobol.
Az idő múlik, de a nyolcvanadik évtizedét taposó Danny Zeitlin ugyanazzal az energiával és kreativitással zongorázik, mint tíz-húsz-harminc évvel korábban. A vírusveszély előtti egyik utolsó „nagy dobása” 2019 májusi triókoncertje volt a New York-i Mezzrow klubban, melyet lemezre rögzítettek. A kiváló pianistát ezúttal Buster Williams bőgős és Matt Wilson dobos kísérte, vagyis egy szupergroupot hallhatott a klub közönsége. A Live at Mezzrow albumot a Sunnyside lemezkiadó gondozta.
A budapesti Ráday utca 58-ban található Jedermann jazzkocsma már a korábbi években is rengeteg koncerttel kedveskedett az élő zene barátainak. Október 7-én este 8-kor egy elég szokatlan programra invitálja látogatóit a Jedermann: a Jazzköltészeti esten két költő (Simon Bettina és Gyukics Gábor) mondja el verseit, miközben egy szaxofon-bőgő duó (Ágoston Béla és Pengő Csaba) játszik. Belépődíj nincs, minden vendég annyi pénzzel támogatja a helyet és a fellépőket, amennyivel gondolja, illetve amennyit a pénztárcája megenged. A műsor egy változata hallható lesz október 15-én Pécsen, a Művészetek és Irodalom Házában. Ott Kiss Georgina és Gyukics Gábor olvas majd fel és Ágoston Béla szólóban játszik.
Élő zene a reggeli kávé mellé, a kísérletezés és az improvizáció iránt elkötelezett formációk, illetve a hazai jazzélet egyik meghatározó zongoristájának ősbemutatója –
többek közt ezt ígéri a 29. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál a könnyűzene és a jazz rajongóinak. Bőven lesz miből válogatnunk október 9. és 25. között! A kísérletezés, az improvizáció és a pillanat varázsa fontos hívószavai a CAFe Budapestnek, amely az itt és most jegyében válogat a legizgalmasabb produkciók és előadók közül. Bár a
CAFe elnevezés a kortárs művészeti fesztivál angol megfelelőjének rövidítése, a szervezők ezúttal stílusosan kávézókban és reggelizőkben indítják az ősz legjelentősebb kulturális eseménysorozatát. Október 9-én INTRO címmel olyan előadók szolgáltatják majd az aláfestő zenét a reggeli kávénk mellé a város különböző pontjain, akikkel normál esetben csak koncerthelyszíneken, az esti órákban futhatnánk össze. A 8 és 11 óra között zajló minikoncerteken tetszés szerint fogyaszthatunk jazzt vagy popzenét, fellép többek közt a Lóci játszik frontembere, Csorba Lóránt, OIEE nevű szólóprojektjével Kocsis Bence, Jónás Vera, Tálas Áron, Farkas Franciska, Agócs Márton és a Muzsik és Volkova.
A jazzkedvelők is igazi ínyencségre számíthatnak: a nemzetközi hírű fiatal zongorista, Oláh Krisztián – aki mindössze 20 évesen ért el 3. helyezést a 2015-ös Montreux-i Jazzfesztiválon – október 25-én a Zeneakadémia Solti Termében a vonószenekar és a jazzkvartett kapcsolatának
kortárs átértelmezésére tesz kísérletet. Jazzkvartettre írt saját kompozíciói mellett egy ősbemutatónak is fültanúi lehetünk: itt hallhatjuk először Parallel Reflections című szvitjét.
Brazil stílusú lemezzel jelentkezett 2020 elején az orosz/amerikai komponista-zongorista Oleg Tumanov. A muzsikus zenei érdeklődése átfogja szinte az összes mai fontosabb zenei stílust a poptól a jazzig. Ötévesen kezdett zongorázni, a zeneszerzés és a produkciós munka természetesen csak később lett tevékenységének fontos része. 2004-ben publikálta első saját lemezét kubai és brazil muzsikusokkal, köztük több Grammy-díjas nagysággal. Idén pedig az On the Way from Brazil-lel örvendeztette meg a samba és a bossa nova kedvelőit. Mostani lemezén szinte csak brazil muzsikusok hallhatók.
Szeptember 18-án (Michael Franks születésnapján és Jimi Hendrix halálának 50. évfordulóján) kerül a boltokba a WJ3 lemezkiadó gondozásában az immár veteránnak mondható Gregory Tardy tenorszaxofonos új lemeze, If Time Could Stand Still címmel. Tardy New Orleansban született, s hozta magával városa zenei hagyományait. Rengeteg nagysággal játszott együtt, például Elvin Jones, Andrew Hill, Bill Frisell, Rashied Ali, Dave Douglas, Omer Avital és Nicholas Payton különböző formációiban. Új lemezének címadó számáról némi rezignációval azt nyilatkozta a szaxofonos, hogy az lírai ballada, melyet életének bizonyos változásai inspiráltak: gyermekei felnőttek, s az egyik már ki is repült a szülői házból; szülei megöregedtek, mindketten túl vannak 80. évükön; a muzsikus pedig ezt látva kissé elszomorodik, amiért szakmájából eredően annyi időt kellett élete során utazással töltenie ahelyett, hogy szerettei körében maradt volna.
A dán jazz az 1920-as években szökkent szárba, azóta is világszínvonalú zenészek sorát adja a világnak a skandináv ország. A szabad improvizatív zenétől se visszariadó ottani közönség egyik új felfedezettje a Jesper Zeuthen – altszaxofon, Jacob Anderskov – zongora és Anders Vestergaard – dob összeállítású trió, mely már tavalyi első lemezével dán zenei díjat nyert, most pedig szeptember 18-án kerül a boltokba csak LP-formátumban megjelentetett Ecstatic Embrace című második lemezük (ILK Records). Az LP anyagát a tavalyi koppenhágai jazzfesztiválon rögzítették az együttes tagjai.
Olvasóink nem szokhatták meg, hogy kislemezekről tudósítunk, most mégis ezt fogjuk tenni: a nemzetközileg elismert Sultans of String együttes világzenei albumáról (Refuge) most kislemezen is napvilágot látott a The Grand Bazaar című szám, melyben a két fontos szólista a 15-szörös Grammy-díjas amerikai bendzsós, Béla Fleck, valamint a Juno-díjas kanadai zongorista, Robi Botos. A szám méltán került kislemezre, hiszen az Independent Music Awardstól máris megkapta a legjobb instrumentális számnak járó díjat. A Refuge album pedig produceri díjat érdemelt ki. A dal mellesleg a Kanadába és Észak-Amerikába bevándoroltak pozitív hatásairól szól, magyarázza a szám lényegét az együttes vezetője, a libanoni származású Chris McKhool.
Szeptember 16-án egy New York-i kórházban hetvennégy éves korában elhunyt Stanley Crouch neves jazzkritikus és esszéista. A Los Angelesben született szerzőt gyakorlatilag egyedül nevelte édesanyja. Crouch már gyermekkorában megszállott olvasó volt, Mark Twain, Hemingway és F. Scott Fitzgerald teljes életművét kiolvasta. Jazzkritikusként konzervatív vonalat képviselt, Ken Burns és Wynton Marsalis köréhez tartozott. Marsalis a „mentorának”, valamint „a világon a legjobb barátjának” nevezte a kritikust. Crouch feltűnik Burns több filmjében, nemcsak a 2001-es Jazz-ben, hanem például a Jack Johnson ökölvívó életéről szóló alkotásban is.
Kenny Washington néven két világhírű jazz-zenész létezik, egy dobos és egy énekes, kettejüket azonban szigorúan tilos összekeverni. Az énekes három és fél évtizede van a pályán, de csak idén nyáron, 63 éves korában jött ki első saját lemezével, melynek a What’s the Hurry? címet adta. Washington New Orleansból származik, s a lemezcím a híres egykori jazzváros lakóinak ráérős mentalitására utal. Énekesi tehetségét sokan, így Joe Locke vibrafonos méltatta, szerinte Washington ma a világ egyik legjobb jazzénekese. A muzsikus többek között azzal magyarázza az énekes csodás intonációját és egyéb kiváló szakmai képességeit, hogy évtizedeken keresztül altszaxofonozott.