•  

  •  

  •  

  •  

  •  

 

Vakrepülés Tűzkő Csabával

 

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

 

Tűzkő Csaba 1964-ben született. Fő hangszere a tenorszaxofon, de alkalmanként tárogatón is játszik. Zenei tanulmányait tízéves korában kezdte Szegeden. A Bartók Béla Konzervatórium jazz tanszékén 1986-ban végzett, ezután 1994-ig Párizsban, illetve Sydneyben, Ausztráliában élt. Játszott René Urtreger-vel, Alby Cullazzal és George Brownnal. Tagja volt a Sydney North Side Big Bandnek. Miután 1994-ben hazaköltözött Budapestre, munkáját hazai formációkban folytatta, többek közt a Szakcsi Generation Band, a Malek Andrea Five Seasons, a Hot Jazz Band és a Balázs Elemér Kvintett közreműködő muzsikusa volt. Első lemeze az általa vezetett Savoy Quintettel jelent meg a 9S műhely kiadásában. Zengő kő címen 2002-ben látott napvilágot újabb albuma. Ezt egy évvel később a Tavaszköszöntő követte. Játéka ezen kívül hallható még például Hárs Viktor és Bágyi Balázs albumain. Jelenleg a Fanfara Complexa elnevezésű, moldvai népzenét játszó formáció tagja. 2002-től vezeti saját zenekarát, a Tűzkő Csaba Septetet, melyben zeneszerzőként is tevékenykedik. Zenéjük a klasszikus zene harmóniavilágát a jazz legalapvetőbb elemével, az improvizációval, valamint a kelet-európai népzenék kifejezőerejével ötvözi. A szeptett Tűzkő szerzeményei mellett népzenei feldolgozásokat játszik. A Vakrepülés felvétele 2010. november 16-án készült. Szerkesztette és összeállította Máté J. György.

ROLAND KIRK: Three For Dizzy (a Kirk’s Work című lemezről, Prestige, 1961. Kirk: tenorszaxofon; Jack McDuff: Hammond-orgona; Joe Benjamin: bőgő; Arthur Taylor: dob).

 

Ez egy blues-darab. Roland Kirk? Kirk érdekes jelenség, bár meg kell mondjam, nem foglalkoztam behatóan a zenéjével. Tanulmányaim során sem elemeztük részletesen a munkáit. Speciális effektusokat használt, ez itt is hallható volt. Egyszerre több hangszert fújt meg. Befújás-technikájáról azt mondhatom, hogy Coleman Hawkins és Ben Webster modern változata. Öblös tenorhang. Jó blues-előadás ez. Bárcsak úgy volna, hogy amikor lemegyünk egy jazzklubba, ilyen bluesokat hallhatnánk! Minden stíluselem szépen a helyére került ebben a produkcióban.

 

BILLY HARPER: The Seventh Day (az If Our Hearts Could Only See című lemezről, DIW, 1997. Harper: tenorszaxofon; Eddie Henderson: trombita; Francesca Tanksley: zongora; Clarence Seay: bőgő; Newman Taylor Baker: dob).

 

Nekem nem nagyon tetszett ez az előadás. Csak tippelni tudok a szólistára: Sonny Fortune? De mondom, nem vagyok ebben sem biztos. Ha most osztályoznom kellene, bizony nem adnék jobbat közepesnél. Hogy miért? Az improvizáció nem volt több egyszerű hanghalmaznál. Ezt a jelenséget hívom én úgy, hogy a modális John Coltrane-utánérzés rossz változata.

 

MICHAEL BRECKER: Midnight Mood (a Nearness Of You című lemezről, Verve, 2001. Brecker: tenorszaxofon; Pat Metheny: gitár; Herbie Hancock: zongora; Charlie Haden: bőgő; Jack DeJohnette: dob).

 

Ez a számot nyilván az utóbbi 10-15 évben vették fel. Fehér szaxofonosról lehet szó. De vajon ki ő? Nem Chris Potter? Bár ő másképp játszik. Nem rossz zene, tetszett. Az is érződik, hogy a muzsikus „alulról fúj be”, ami Michael Breckerre volt jellemző, de ez szerintem nem ő. Előtte ezt a technikát nemigen gyakorolták. [Michael Brecker nevének elhangzása után:] Érdekes, ez egy lenyugodott Michael Brecker. Ilyen lassú felvételt még nem hallottam tőle, bár az élete utolsó periódusának zenéit már nem nagyon ismerem.

 

ILLINOIS JACQUET: For Once In My Life (a The Blues That’s Me című lemezről, Prestige, 1969. Jacquet: tenorszaxofon; Wynton Kelly: zongora; Tiny Grimes: gitár; Buster Williams: bőgő; Oliver Jackson: dob).

 

Itt egy igazi swing-szaxofonos szólt. Ben Webster? Az biztos, hogy nem Lester Young. A zenekar nem törekedett túlságosan a hangolásra. Viszont nagyon tetszett a kíséret. Swingesen hangzott az egész, annak ellenére, hogy a felvétel nyilvánvalóan sokkal a swingkorszak után keletkezett. Swing-kamarazenének nevezhetném. Tanácstalan vagyok. Eddie Lockjaw Davis neve jutott még az eszembe, de ő virtuózabban fúj ennél. Jó Ben Webster-utánzatnak hallom az előadást. [Illinois Jacquet nevének elhangzása után:] Wow!

 

JAN GARBAREK: J.E.V. (a Triptykon című lemezről, ECM, 1972. Garbarek: szopránszaxofon; Arild Andersen: bőgő; Edward Vesala: dob).

 

[A zene közben:] Ez teljesen olyan, mintha Jan Garbarek-befújás volna. Tizennyolc éves korom óta szinte egyáltalán nem hallgattam őt. Korai felvétele lehet, ma már tudtommal nem játszik ilyesmit. Akkoriban készülhetett ez az anyag, amikor Keith Jarrett zenekarában szaxofonozott. Elárulom, nem vagyok nagy Garbarek-rajongó, de azt meg kell hagyni, hogy ő azon jazz-zenészek egyike, akinek sikerült megtalálnia a saját hangját, márpedig szerintem ez a jazz lényege. Fiatalon, Szegeden, a pénteki jazzklubokban rengeteget hallgattuk őt. Tisztelem, csak engem nem ez a zenei irány érdekel. Nem is hallgatok ilyesmit, annyi minden van, ami jobban izgat! Kíváncsi vagyok, ő maga mit mondana ma erről a régi zenéjéről.

 

AL COHN: Speak Low (a Rifftide című lemezről, Timeless, 1987. Cohn: tenorszaxofon; Rein de Graaff: zongora; Koos Serierse: bőgő; Eric Ineke: dob).

 

[Néhány taktus után:] Johnny Griffin. Dexter Gordon sokkal inkább mögé játszik, mint ő. Ha nem Griffin, akkor talán még a kései Sonny Stitt jöhet szóba, bár ő nem ebben a stílusban fújt. Őszintén szólva különösebben nem tetszik nekem ez a fajta swing. Minden a helyén van, de a bőgő nem nagyon van együtt a dobbal. A szaxofonos az összes bebop-figurát játssza, de nem az 50-es években, hanem sokkal később. Igazi hard-bop szaxofonosról lehet szó. Zoot Sims esetleg? Őt sorolnám még ebbe a kategóriába…Van még Al Cohn…, de őt nem nagyon ismerem. [Al Cohn nevének elhangzása után:] Az a véleményem, hogy ameddig Sonny Rollinstól és Dexter Gordontól is tanulhatunk, nem Al Cohntól fogjuk elsajátítani a szakma rejtelmeit.

 

FRED ANDERSON: Ladies In Love (az On The Run című lemezről, Delmark, 2000. Anderson: tenorszaxofon).

 

Csak annyit mondhatok, hogy ez az illető nagyon sok Sonny Rollinsot hallgatott. Biztos, hogy a 60-as évek közepe után készült a lemez. Ugyanis olykor a kései Coltrane is áthallatszik nekem a játékból. Mellesleg Rollins öblösebben fúj ennél. Egy-egy figurában a blues-tradíció sejlik fel. Máshol a free hagyományok továbbélését hallom, nem egységes a zenész stílusa, legalábbis itt nem az. Nem játszik egyértelműen. Branford Marsalis vagy Steve Grossman jut még az eszembe, csak azért, mert náluk jellegzetes a stílusok sokfélesége, egyszer ezt, máskor azt játsszák. [Fred Anderson nevének elhangzása után:] Ó, így megoldódott a kérdés! Őt ugyanis eddig még sose hallottam!

 

BOOKER ERVIN: Mr. Wiggles (a Cookin’ című lemezről, Savoy, 1960. Ervin: tenorszaxofon; Richard Williams: trombita; Horace Parlan: zongora; George Tucker: bőgő; Danny Richmond: dob).

 

Egy korai blue note felvételt hallottunk. Ez az előadó se mondható könnyen felismerhetőnek. Nem mindennapos rejtvény. Egyébként jól játszott, mozgalmasan, nekem nagyon tetszett, sőt, azt hiszem, az eddigi zenék közül ez áll hozzám a legközelebb. Bizonyos állásokból korai Coltrane-figurák hallatszottak ki, de más is volt azért ebben a számban. Az valószínűsíthető, hogy 1958 utáni a felvétel. Más állásokból az derült ki, hogy nem Coltrane, hanem olyasvalaki, aki átvette az ő figuráit. Ugyanakkor maga is virtuóz technikájú zenész. Nem Dexter Gordon. Tetszett a ritmusszekció is, a dob és a bőgő itt igazán együtt élt. [Booker Ervin nevének elhangzása után:] Hogy őszinte legyek, őt se nagyon hallgattam. De jó muzsikus, érdemes lenne egy kicsit jobban utánanézni a működésének.

 

GATO BARBIERI: Eighty-First Street (a Hamba Khale! című lemezről, BYG, 1968. Barbieri: tenorszaxofon; Dollar Brand: zongora).

 

Albert Aylerre tippelek. Ez a duó se sokat törődött a hangolással. Esetleg Pharoah Sanders lehet még. Vagy talán Sam Rivers? De nem hiszem. Otthon biztos nem hallgatnék ilyet. Egyszerűen nem szeretem ezt a típusú zenét. [Gato Barbieri nevének elhangzása után:] Érdekes. Én nem ezt a stílust ismertem tőle eddig. Láttam egyszer Dél-Franciaországban színpadon az argentin szaxofonost a híres kalapjában, ott egészen más zenét adott elő. Ebből a duóból rá nem jöttem volna, hogy Gato Barbierit hallom.

 

JOHNNY GRIFFIN: Ball Bearing (az A Blowin’ Session című lemezről, Blue Note, 1957. Griffin, John Coltrane, Hank Mobley: tenorszaxofon; Lee Morgan: trombita; Wynton Kelly: zongora; Paul Chambers: bőgő; Art Blakey: dob).

 

[A Coltrane-szóló közben:] John Coltrane! 1000%! Ha nem ő, akkor süket vagyok és abbahagyom a szaxofonozást. Összetéveszthetetlen ez a hang. 1957-ben készülhetett, talán 58-ban. A trombitás Lee Morgan. [A második szaxofonszóló közben:] Na, ez viszont Johnny Griffin. Hallani, mennyivel öblösebben fúj. [A harmadik szaxofonszóló közben:] Ez pedig Hank Mobley. A témából adódóan 4x8 ütemes rhythm changes-t játszanak.

 

Máté J. György

.