•  

  •  

  •  

  •  

  •  

Vakrepülés Párniczky Andrással

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

1972-ben született Genfben.
Zenei tanulmányok:
1991 – 1992 American Institute of Music, Bécs, Ausztria
1992 – 1996 Erkel Ferenc Zeneiskola, Budapest
1996 – 2000 Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszék, Cum Laude jazzgitár művész-tanár diploma 2001 – 2002 Királyi Zeneakadémia Jazz Tanszék, Hága, Hollandia
2015 – 2016 Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, MEd diploma, okleveles jazzgitár-tanár, Budapest

Nyári kurzusok:
1999 – Berklee Clinic, Perugia, Olaszország, (ösztöndíjjal a Berklee College of Musicba)
1996 - 1998 Nemzetközi Jazz tábor, Tatabanya
Koncert tapasztalatok, Zenekarok, Zeneszerzés:

1990-óta számos fesztiválon és a világ több, rangos jazz klubjában lépett fel (Anglia, Ausztria, Belgium, Bulgária, Csehország, Franciaország, Görögország, Macedónia, Németország, Olaszország, Románia, Szerbia, valamint a tengerentúlon New York és Washington). Több jazz- és klezmer zenekarban is közreműködött, valamint folyamatosan vezette saját formációit, mint a Párniczky Quartet és Quintet. 2001 augusztusában alapította meg a NIGUN-t, a zenekarral jelenleg is aktívan koncertezik mind Magyarországon, mind külföldön. 2016-ban alapította meg a Bartók Béla műveit feldolgozó kvartettjét.

A Művészetek Palotájában adta elő többedmagával John Zorn Cobra című művét, a szerző irányításával. Együtt zenélt és/vagy készített felvételt Don Byronnal, Steven Bernsteinnel, Daniel Erdmannal, Frank Möbiusszal, Frank Londonnal és Matt Darriau-val (Klezmatics), Aaron Alexanderrel (Hasidic New Wave), Arthur Kellel, Daniel Zamirral, Frits Landensbergennel, Klemens Marktllal, Dresch Mihállyal, Baló Istvánnal, Benkő Róberttel, Bacsó Kristóffal, Barcza Horváth Józseffel, Lukács Miklóssal, Monori Andrással, Palya Beával, Szabó Dániellel, valamint Fellegi Ádám zongoraművésszel.

A Gryllus Sámuel vezette Hungarian Soundpainting Orchestra kortárs improvizatív társulás tagja. Fellépett azzal a big banddel, amelyet Graham Collier vezetett, magyarországi vendégszereplése során.

Zenészként működött közre Lukáts Andor Portugál, illetve Szabó Ildikó Chacho Rom című játékfilmjében, valamint zenei rendezőként, Gaál Mariann Door Quatrologie és Barbakán című táncfilmjeiben. Zeneszerzőként az Artisjus egyesület tagja.

Válogatott diszkográfia:
2003 – Nigun: Klezjazz (Etnofon)
2004 – Nigun: 'Standard' (Etnofon)
2005 – Hungarian Jazz Store (BMC)
2005 – Soma: Teljes ebed (Mirror Media)
2006 - Nigun feat. Daniel Zamir: Bale Kulturnik (Etnofon)
2011 – A Mika Tivadar hangjai (Chameleon Records)
2012 – Nigun: Lebedik at the Budapest Jazz Club (Fidelio)
2016 – Nigun: Live inem Sargfabrik (Fonó)
2018 – Párniczky Quartet: Bartók Electrified (BMC)

Foglalkoztatás:
2004 – óta Gramofon Klasszikus és Jazz szaklap
2004 – 2006 Lauder Javne Zeneiskola
2007 – 2016 Fidelio Magazin és Online
2010 – 2018 Etűd Zeneművészeti Szakközépiskola

Díjjak és kitüntetések:
1999 - Berklee College of Music ösztöndíj
1999 – Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj
2000 – a Zoller Attila Nemzetközi jazz verseny döntőse, zsűrielnök: Pat Metheny
2014 – JazzMa kitikusok Szavazólistája 2.-ik hely jazz gitár kategóriában
2014 – óta az amerikai Collings Guitars and Mandolins hivatalos művésze

A Vakrepülés felvétele 2018. november 14-én készült. Összeállította és szerkesztette Máté J. György.


CHARLIE HUNTER: Return of the Candyman (a Return of the Candyman című lemezről, Blue Note, 1997. Hunter: gitár; Stefon Harris: vibrafon; Scott Amendola: dob; John Santos: ütőhangszerek).

Nincs meg, hogy ki ez, és nem is lesz. Fogalmam sincs. Amit hirtelen mernék mondani, az az, hogy szerintem nem amerikai. Megkockáztatom még azt is, hogy magyarok a zenészek. [Miután tisztáztuk, hogy magyar muzsikusokról nincsenek kérdések a Vakrepülésben:] Nem vitatom, hogy ez egy világhírű gitáros, biztos ezért mutatod, de ezen eléggé csodálkozom. John Scofieldnek van néhány lemeze, ahol így szól a ritmusszekció. Jól játszottak, de se a téma nem volt különösebben jellegzetes, se a gitárjáték nem nyűgözött le. Picit erre hasonlított, picit arra. A sound és még néhány jellegzetesség alapján a felvétel szerintem 1995-2005 között készült. Olyasvalaki gitározott, akire erősen hatott a korszellem. Nem szeretnék tippelni. [Charlie Hunter nevének elhangzása után:] Charlie Hunter – na, őt nagyon nem szeretem! Úgyhogy nem véletlenül nem ismertem föl. Hunter mint típus a mai jazz és a mai jazzkritikusok (jelenlévők kivételek) nagy hibája. Egy zenész, akit felkaptak. Nekem is van Down Beat-em, ahol még John Scofielddel szerepel együtt a címlapon. Az ilyen muzsikusok általában hamar eltűnnek a színtérről. Azzal vált ismertté, hogy egy furcsa hangszert használ, nem hathúros gitárt, hanem olyat, amire basszushúrokat tett. Egy gitáros soha nem fog tudni úgy játszani basszushangszeren, mint egy erre szakosodott kolléga. Ezért ezzel a metódussal nem lehet helyettesíteni egy bőgőst. Több együttest szeretek, ahol nincs bőgő, például ilyen a Motian-Frisell-Lovano trió, de az ilyen zenekarokban épp az a jó, hogy nincs bőgő. Olyanná válik a textúra a játékukban, hogy a bőgő nem hiányzik. Visszatérve Hunterre: nincs egyénisége. Ez persze csak az én véleményem. Elnézést azoktól, akik esetleg szeretik a játékát. Időnként felbukkan egy-egy efféle divatgitáros, akinek nagyobb a füstje, mint a lángja.

FRANK VIGNOLA: Swing Gitane (a 100 Years of Django című lemezről, Azica, 2010. Vignola, Vinny Raniolo: gitár; Gary Mazzaroppi: bőgő; Julien Labro: tangóharmonika).

Philip Catherine-re tippelnék elsőre, de az is lehet, hogy Bireli Lagrène. Ez egy manouche jazz előadás volt, mégpedig újabb fajta, mert volt benne bőgő és tangóharmonika. A régi felállásban két gitár és hegedű szerepelt. De őszintén szólva én nem jól ismerem ezt a stílust, tehát ha nem az említett két gitáros egyike játszott, nem fogom tudni, ki az illető. Egyébként abban az értelemben izgalmas volt a felvétel, hogy megtartotta a tradicionális stilisztikai ismérveket, viszont attól, hogy bőgőt is használtak, került bele egy csipetnyi swinges érzet, tehát mégse volt teljesen hagyományos. Szóval nevet nem tudok, de egy francia vagy belga gitárosra gondolok. [Frank Vignola nevének elhangzása után:] Frank Vignola! Őt csak névről ismerem. De így már érthetőbb a swinges elem. A manouche jazz, ugye, egyértelműen európai gyökerű. Amikor viszont amerikaiak nyúlnak hozzá, szabadabban kezelik a stílust. Nekem rokonszenves, amikor egy tradíciót tovább visznek, de közben alakítanak is rajta.

RICHARD LEO JOHNSON: Hip Hop Zep (a Language című lemezről, Blue Note, 2000. Johnson: gitár; Reggie Washington: basszusgitár; James „The Worm” Wormworth (mosódeszka).

Ennyi? Hát, ebből az életben meg nem mondom… . Nem volt gitárszóló. Végig olyan zene szólt, hogy nem lehetett eldönteni, a témát játssza-e vagy annak egy változatát. Két gitárt hallottam, de azt nehéz megállapítani, hogy két külön gitáros, vagy egy, csak két sávon. Sok volt benne a bontogatás, de se karakteres téma, se improvizáció nem hangzott el. Semmi érdemi nem történt ebben a néhány percben. Akusztikus gitáron játszott, de lövésem sincs, ki az előadó.

CHUCK LOEB: The Chant (a My Shining Hour című lemezről, Jazz City, 1989. Loeb: gitár; Makoto Ozone, Pat Rebillot: zongora, szintetizátor; John Patitucci: basszusgitár; Dave Weckl: dob).

Ez a felvétel olyan volt, mint amilyeneket a GRP adott ki a 80-as években és a 90-es évek elején. Sajnos nevet itt se fogok tudni mondani. Steve Kahn csinált efféle zenéket. Először, bevallom, Frank Gambale jutott az eszembe, de ebből a felvételből hiányzott a sweep picking, ami Gambale-t viszont nagyon jellemezte. A lemezt nem ismerem, de a stílus stimmel: picit latinos, basszusgitárral, valamint a korra igencsak jellemző szintisounddal. Nem Gambale, hanem valaki, aki szereti az ő játékát. [Chuck Loeb nevének elhangzása után:] Tőle egyetlen filmzenét ismerek, ami teljesen más stílusú volt, nem csodálom, hogy nem ismertem fel. Ott akusztikus gitáron játszott, egyébként nagyon jól. A Patitucci-Weckl ritmusszekció nevét majdnem kimondtam, ők ugyanis sok GRP-lemezen dolgoztak együtt (például Chick Corea zenekaraiban, vagy a Dave Grusin Presents GRP All-Star Big Band Live! című albumon – a szerk.). Látod, mennyi gitárost nem ismerek?

JAMES „BLOOD” ULMER: Raw Groove (a Revealing című lemezről, In+Out, 1977. Ulmer: gitár; George Adams: tenorszaxofon; Cecil McBee: bőgő; Doug Hammond: dob).

Egy picit free gitározás, de nem teljesen, volt benne swingre hajazó elem is. Nagyon jellegzetes az ilyen gitárosok soundja. „Csúnya”, mondhatnánk. A torzítót is mintha rosszul állították volna be. Napjainkban többek között Mary Halvorson alkalmaz hasonló eljárásokat. Közben a gitárosoknak ez a csoportja nagyon szereti az akusztikus hangzásokat. Itt most olyasvalakit hallottunk, akit Halvorson biztos nagyon szeret. De nem Derek Bailey volt, ő nem így gitározott. Megint egy olyan közeg, amelyben nem vagyok különösebben ismerős. A New York-i underground szcénában van négy-öt gitáros, aki így játszik. [Miután elhangzott, hogy a muzsikus készített blueslemezt is:] Akkor ez James „Blood” Ulmer! Ő volt az egyik, akire gondoltam, csak a neve nem ugrott be hirtelen. Ulmer nagyon érdekes fickó! Őt se hallgatom, de nagyjából be tudom lőni, hova tartozik.

LARRY CORYELL: Welcome My Darling (a Welcome My Darling című lemezről, Arco, 1986. Coryell: gitár; Stanley Cowell: zongora; Buster Williams: bőgő; Billy Hart: dob).

Ez se mostani lemez. Lehet, hogy Lee Ritenour? [A nemleges válasz után:] Itt megint passzolok. Annyit azonban elmondok, hogy megint egy kicsit latinos funkot hallottunk, a gitárosra Wes Montgomery és George Benson volt hatással. Mégis azt gondolom a soundból ítélve, hogy fehér muzsikus játszott. A vége felé volt egy oktávozós rész, azt nem sokan művelték ekkoriban. [Larry Coryell nevének elhangzása után:] Őt többet hallgattam, de eddig nagyon más típusú zenékben. Tagja volt a híres gitártriónak, többek között onnan ismerem.

SONNY SHARROCK: Little Rock (az Ask the Ages című lemezről, Axiom, 1991. Sharrock: gitár; Pharoah Sanders: tenorszaxofon; Elvin Jones: dob; Charnett Moffett: bőgő).

Kezdek arra gondolni, hogy egyetlen találatom se lesz a játékban. Ez egyébként nagyon izgalmas felvétel volt. Az eddigi zenék közül ez volt az első, amelyre igazán felkaptam a fejem. Itt is egy kicsit free-be hajlott a zene, a ritmusszekció nagyon jól szétszedte az alját. Részben az tette izgalmassá, hogy a gitáros olyan hangszínt használt, amelyet ilyen típusú zenékben nem szoktak. Szinte jazzrockos volt a hangszín, elég hosszú torzító volt rajta, mégis biztos, hogy nem jazzrock-gitárosról van szó. A gitárszóló utáni szaxofonozás is nagyon rendben volt. Amerikaiak, ez nem is kétséges. Nem tudok nevet mondani, teljes tanácstalanságban vagyok. [Sonny Sharrock nevének elhangzása után:] Azért ismerem a nevét, mert egy időben Miles Davisszel játszott együtt, de arra sajnos nem emlékszem, pontosan melyik lemezen. Ez nagyon jó és izgalmas zene volt!

HENRI CROLLA: Body and Soul (a Begin the Beguine című lemezről, Véga, 1955. Crolla: gitár; Géo Daly: vibrafon; Georges Arvanitas: zongora; Emmanuel Sudieux: bőgő; Jacques David: dob; Maurice Meunier: klarinét).

Azért jár egy fél pont, ha a számot felismerem? Ez a Body and Soul. Majdnem 100%, hogy európai gitáros. Furcsa ez a felállás, mert egyszerre volt benne vibrafon, zongora és gitár, vagyis három olyan hangszer, ami tud harmóniát játszani. Ezen kívül egy klarinét. Olyan gitáros szólt, aki megint a manouche jazzhez köthető. Gondolom, francia vagy belga. Közvetlenül Django utáni valaki lehet. Nem baj, a szám címe legalább megvolt.

PETE McCANN: Knew Blues (a You Remind Me of Someone című lemezről, Palmetto, 2000. McCann: gitár; Peter Epstein: altszaxofon; John Hebert: bőgő; Mike Sarin: dob).

A szaxofonos a Michael Brecker-Bob Berg világot idézte. Csak, ugye, nem tenor volt. A 2000-es évek zenéje. Nincs tippem, de ismert zenész lehet, mert nagyon tud gitározni. Technikailag igényes volt, akkordszólóval. A gitáros trióban játszott, tehát amikor ő szólalt meg, nem volt kíséret, és minden szín megjelent nála, ami a modern jazzgitározásban benne van. Az a bajom ezzel, hogy nem elég egyéni, nem lehet néhány hang után felismerni, de ez az egész zenekarra igaz. Sok ilyen gitáros van: nagyon megtanul gitározni, de valahogy ő maga nem jelenik meg a zenéjében. Csak a tudása.

PHILIP CATHERINE: On the Ground (a Meeting Colours című lemezről, Dreyfus, 2005. Catherine: gitár; Bert Joris: trombita; Brussels Jazz Orchestra).

Nagyon jól meghangszerelt big band. [A brüsszeli nagyzenekar nevének elhangzása után:] Ja, akkor Philip Catherine! Becsapós kérdés. Annyira amerikai volt a zenekar megszólalása, hogy egy belga gitáros eszembe se jutott. Egyetlen lemezem van tőle, de ott egészen másképp gitározik. A jazzben épp az a jó, hogy rendkívül sokszínű. Most 50-60 év zenéjén mentünk végig. Mindenki a saját preferenciáinak megfelelő zenéket hallgatja. Magam nem azokat, akiket most mutattál. Nagyon izgatnak viszont egyes kortárs gitárosok, az öt-tíz évvel ezelőtti Kurt Rosenwinkel, vagy a mai Mike Moreno, Gilad Hekselman és Jonathan Kreisberg.