•  

  •  

  •  

  •  

  •  

Vakrepülés Dudás Lajossal

 

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

 

Dudás Lajos 1941. február 18-án született Budapesten. Zenei tanulmányait 1958-63 között végezte klarinéton a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, majd a Zeneakadémia tanárképző intézetében. Már gyerekkorában megszerette a jazzmuzsikát, első példaképe Benny Goodman volt. A '60-as években először a Nebuló együttesben játszott, mint szaxofonos, de stúdiózenészként gyakran dolgozott Tabányi Mihály, Körmendi Vilmos és Martiny Lajos zenekaraival is. A '60-as évek közepétől muzsikus vándoréletet kezdett. 1965-ben Bulgáriában feleségül vette a plovdivi Operaház szólótáncosnőjét, Rayna Stojanovát, akivel azóta is boldog házasságban élnek. 1973-ban a nyugat-németországi Neuss városban telepedtek le, ahol Dudás tanári állást vállalt a helyi zeneiskolában. A klasszikus és jazz-zene vonalán egyaránt mozgalmas évek következtek, számtalan koncert és lemezfelvétel mindkét műfajban. 1982-ben Urban Blues című szerzeményével megnyerte a monacói Nemzetközi Jazz-zeneszerző verseny első díját. Később olyan jazz-sztárokkal lépett fel, mint Albert Mangelsdorff, Karl Berger, Barbara Dennerlein, Tommy Vig, Zoller Attila. Régóta állandó partnere a fiatal düsseldorfi gitáros, Philipp van Endert, aki tanulmányait az amerikai Berklee-n végezte. Dudás legutóbb 2013-an jelentkezett lemezzel, ezen a salzburgi Jazzherbsten elhangzott hangversenye hallható (Jazzsick). A közeljövőben további két albumának megjelenése várható: az egyikre (Brückenschlag) egy tíz évvel ezelőtti koncertfelvételét tették rá. Ezen egy vonós kamarazenekar és egy jazzcombo játssza Webern, Bartók és Dudás zenéit; a másik albumon (Radio Days) rádiófelvételeiből válogat a muzsikus.

A Vakrepülés felvétele 2015. június 3-án készült. Szerkesztette és összeállította Máté J. György

ROLF KÜHN: Minor Impressions (a Solarius c. lemezről, Amiga, 1964. Kühn: klarinét; Michał  Urbaniak:tenorszaxofon; Joachim Kühn: zongora; Klaus Koch: bőgő; Czesław Bartkowski: dob). 

A szaxofonos nagyon tetszett. Kiválóan köti össze a tradíciót a modern zenével. A klarinétos játéka is elsőrangú, az az érzésem, hogy ez Rolf Kühn. De vajon miért ennyire jó a játéka? Mert nem rendez hajszát a hangszeren levegővétel nélkül, hanem érzi és érti, hogy a szüneteknek legalább akkora a jelentősége az előadásban, mint a hangoknak. És ezt a tudást dramaturgiailag is jól közvetíti: fúj például néhány bebop-figurát, majd vár, hogy a hallgató megemészthesse. Ugyanis ha rengeteg hangot zúdítanak rád, semmit se fogsz érteni, az túl sok egyszerre. Nagyszerű! Rolf Kühn zenéjét amúgy is nagyon szeretem. Köszönöm. Öt csillag. 

ALBERT NICHOLAS: Way Down Yonder in New Orleans (a Classic Jazz at Saint-Germain- des-Prés című lemezről, Club Français du Disque, 1954. Nicholas: klarinét; Ricky Garzon: bőgő; Claude Bolling: zongora; Robert Barnet: dob). 

Nehéz bármit is mondani erről az előadásról, mert egy olyan korszakból származik, amelyben az ilyen zene a mainstream volt. Úgy értem, minden klarinétos valami hasonlót próbált játszani. De nem hiszem, hogy Benny Goodman vagy Artie Shaw lenne a megoldás. Mindketten virtuózabban játszottak ennél a klarinétosnál. Ez chicagói, vagy talán New Orleans-i stílusú előadás volt. A feketék között is sok jó klarinétos akadt, de egyik sem ért fel Goodmannel és Shaw-val. Ők nemcsak virtuózabbak voltak másoknál, de a sound is jobb volt náluk. Goodman egy kis gyakorlás után Mozartot is gond nélkül játszott, ez az előadó viszont nem. A játék rendben volt, de a stílus a múlté. Adjunk neki négy csillagot. 

BILL SMITH: Greensleeves (a Folk Jazz című lemezről, Contemporary, 1959. Smith: klarinét; Monty Budwig: bőgő; Shelly Manne: dob; Jim Hall: gitár). 

(Néhány taktus után:) Tudok mindent. És azt is megmondom, miért. Ez a levegős klarinéthang, ez a gyöngéd nyelvmunka, ez a finom hangképzés, ahogy megüt egy-egy hangot ahelyett, hogy ostorcsapásszerűen formálná, szóval mindez nagyon tipikus. Ezek alapján gondolom, Eddie Danielst hallottuk. (A tagadó válasz után:) Akkor azt kell mondanom, Eddie Daniels ezt a stílust átvette. (A szám közben:) Fantasztikus! Ez az, amit az európai zenészek nem tudnak játszani. Ki ez? Tony Scott? (A tagadó válasz után:) Jimmy Giuffre nem lehet, ő nem játszott ilyen jól. Nem is Buddy DeFranco. Többet nem találgatok. Nem tudom. De biztos elájulok majd, amikor megmondod a nevet. (Bill Smith nevének elhangzása után:) Nem emlékszem rá, hogy ő ilyen jól játszott volna. Sokszor készített elektromos lemezeket, abban a zenei környezetben felismertem volna. Avantgárd zenéket játszott, fogalmam se volt róla, hogy ezt a hagyományos stílust is műveli. De nagyszerű! Eddie Danielsnek van hasonló ansatza. Jim Hall, Shelly Manne – a West Coast stílus legjobbjaival játszott itt együtt. Mainstream zene, de nagyon jó. Öt csillag. 

PERRY ROBINSON: Prelude in D Minor (a Still Travelling című lemezről, West Wind, 1999. Robinson: klarinét; Christoph Adams: zongora; Ernst Bier: dob; Ed Schuller: bőgő). 

(Néhány taktus után:) Hamis az intonációja. Zavaró. Perry Robinson? Hamisan játszik és csúnya hangja van – ez karakterisztikus. Három csillag, mert a ritmusszekció jó. Ennél csak Woody Allen klarinétozik rosszabbul. De hadd mondjak valami dicsérőt is. Van zenész, akit az első taktus után megismersz, pedig nem tetszik, amit játszik. És ez sokat jelent. Ennek az az üzenete, hogy az illető valamit elért a zenében, felismerhetővé tette a stílusát. Sokaknak, akik sokkal jobban játszanak nála, ez nem adatik meg. 

ARUN GHOSH: Caliban’s Revenge (a Primal Odyssey című lemezről, Camoci Records, 2011. Ghosh: klarinét; Idris Rahman: tenorszaxofon; Shabaka Hutchins: basszusklarinét; Liran Donin: bőgő; Pat Illingworth: dob). 

Népies íz. Népi motívumok. Ha leveszed mögüle a dobolást, olyan, mintha a Balkánon játszana a klarinétos vasárnap délben egy esküvőn. Hasonlóan játszik, mint néha Tony Scott. Európai együttesre tippelek. Én az ilyen népies zenét nem szívesen hallgatom, arra gondolok közben, hogy ezt nem szabadna jazz címkével eladni. Valaki balkános népzenét fúj, aztán maga mellé vesz egy elektromos bőgőst és egy dobost, és jazznek nevezi a zenéjét. Manapság minden jazznek nevezhető. Én ezzel szemben azt vallom, hogyha egy kevert műfajú zenének döntő hányada jazz, akkor annak is nevezhetjük. Ha rosszabb az arány, akkor nem. Két csillag. 

JIMMY HAMILTON: C Jam Blues (a Live at the Buccaneer című lemezről, Jazz Time, 1982. Hamilton: klarinét; George Mayone: zongora; Jon Straws: bőgő; Delroy Thomas: dob). 

(Néhány taktus után:) Igazi swingérzés! Benny Goodman? Artie Shaw? Olyan frázisokat játszik, mint Buddy DeFranco. Nagyon jó! De hát annyi jó zenész van! Pete Fountain. Aztán Ken Peplowski. Rettenetesen jó a ritmusszekció is. Hallod, mennyire húz a dob? Ezt éreztem, amikor Tommy [értsd: Tommy Vig – M.J.Gy.] leült az együttesemben a dobokhoz. Egyszerűen vitt előre. Ez az igazi amerikai dobolás. Nem rohan, csak húz magával. Biztos ismerem ezt a klarinétost, de nem tudok rájönni, kicsoda. Jimmy Hamilton lenne? Az előbb Benny Goodman-frázisokat játszott. Nagy nehezen, de megvan a megoldás. Kellemes tánczene. Amit csinálnak, az jó, de engem ez a stílus már nem érdekel, adok neki három csillagot. A játék minőségére persze többet is adhatnék. Kellemes hangzású tánc- vagy bárzene, de ez már a múlté. 1982-ben én épp Zoller Attilával játszottam, aki szinte kényszerített, hogy ennél sokkal modernebb felfogásban fújjak. 

ALVIN BATISTE: Picou (a Bayou Magic című lemezről, India Navigation, 1988. Batiste: klarinét; Herman Jackson: dob; Emile Vinette: zongora; Chris Severen: bőgő). 

(A szám közben:) Európai együttes? A klarinétos egy erőltetett témát játszott. Semmi különösebben pozitívat nem tudok mondani róla. Nem tetszik a stílusa, nem érzek benne elég jazz-feelinget. (Alvin Batiste nevének elhangzása után:) A név ismerős, de ennél tradicionálisabb zenét kapcsolok hozzá az emlékeimben. Itt hideg, érzéketlen, de felismerhető stílusban játszott. 

LIUBOMIR KRASTEV: Blues For Clever Peter (a Rhodopa című lemezről, First Orbit Sounds, 2013. Krastev: klarinét; Hristo Vitchev: gitár). 

(A szám közben:) Rettenetes! Vedd le! Legyél szíves, vedd le! Fogalmam sincs, honnan kerül ide ez a balkáni játékstílus. A téma önmagában nem lenne rossz, de a hangokon túl sok a díszítés. Aki így játszik, az a népzenéből érkezik, ezt így csak a népzenészek tudják. Ez még véletlenül se jazz, akkor sem az, ha történetesen azt mondta valaki a klarinétosnak, hogy az.  Ez népzene, Európából, valószínűleg a Balkánról. A ritmus érdekes! Először azt hiszi a hallgató, hogy tört ritmusban játszanak, de a végén kiderül, hogy 4/4-ben. Annyira ide-oda tologatják az akcentust, hogy az ember bizonytalan lesz, hol is van az egy. Nagyon ügyesen csinálják ezt, de mint mondom, engem a népzene nem érdekel. Két csillag, abból a szempontból, hogy ezt jazzként kezeljük. Mint népzene, lehet, hogy jó. A témának különben semmi köze az improvizációhoz. Egyetlen bolgárt ismertem, aki nagyszerűen játszott amerikai jazzt, és népzenét is tudott, az egyetlen, aki ezt a bolgár hangzást bele tudta vinni az amerikai kontextusba: a zongorista Milcho Leviev. Ő jazz-zenész volt, aki a népzenét is értette, nem fordítva, népzenész, aki próbál jazzt játszani. Közös zenekarukban a trombitás Don Ellisszel jelen volt pl. egy nagyszerű, balkános ízű 11/8-os jazzes lüktetés...

GABRIELE MIRABASSI: Kramara (a Lo Stortino című lemezről, EGEA, 2000. Mirabassi: klarinét; Luciano Biondini: tangóharmonika; Michel Godard: tuba; Francesco D’Auria: dob).

(A szám közben:) Franciák? Godard a tubás! Nem Trovesi játszik véletlenül? Vagy a másik olasz lenne? Mirabassi - ö nagyon jól játszik jazzt, de más a stílusa. Nagyon jó klarinétos, de ezt a zenét nem kedvelem, nem az én világom. Ez sem jazz, ez is inkább népzene. Nagyon nehéz csillagokat osztani, mert a tubás, a klarinétos, a harmonikás egyaránt nagyon jó zenész, az irányuk, ami itt bírálandó. Michel Godard például Howard Johnson mellett a világ egyik legjobb tubása. A zenei tudásra öt csillagot adok. A zenére (mint jazzre) csak egyet.

EVAN CHRISTOPHER: Douce Ambience (a Django à la Créole című lemezről, Lejazzetal, 2008. Christopher: klarinét; Dave Blenkhorn: gitár; Dave Kelbie: gitár; Sebastien Girardot: bőgő).

(Néhány taktus után:) Esetleg Tony Scott lehet? Ő játszik ilyen hangon. Úgy hallom, ez egy szaxofonos lehet, aki itt épp klarinétozik. Kellene ismernem ezt a muzsikust? Olyan stílusban fúj, amit ritkán hallgatok. De nagyon nagy szíve van, az biztos. Viszont nem tudom hova tenni. Lehet mai, de származhat akár az ötvenes évekből is, amit muzsikál. Kreol stílusban ad elő. Evan Christopher! Jó neve van a szakmában. Meg lehet ismerni őt erről a nagyon levegős befújásról. Relatíve fiatal ember, ötvenéves lehet, vagy negyven és ötven között. Jó előadás, de ez szórakoztató zene, amelyre feltétlen odafigyelni nem fontos, a háttérben is szólhat...