The Jazz Passengers: Reunited

 

A zenekar őskövület. 4,4 milliárd éves cirkon. Valami, ami egyszerre kortalan és erősen korhoz kötött. Anomália.

Új lemezének kísérőszövegében ilyesféle állításokat tesz magáról a The Jazz Passengers, mely talán az 1998-as spanyolországi élő lemez óta egyetlen felvételt se készített. Akkoriban Magyarországon is jártak, és nagyot csodálkozhattunk, hogy Deborah Harry, a Blondie popzenekar énekese jazzt is tud előadni. Valamint, hogy jazzistának mennyivel jobb, mint felejthető popénekesnek.

Állítólag az újraegyesülések korát éljük. A The Jazz Passengers tagjai is megint  összetalálkoztak, csak mert szeretnek együtt zenélni. Továbbra is a két alapító, a szaxofonos Roy Nathanson és a harsonás Curtis Fowlkes tartja össze a csapatot, melyben ezúttal Elvis Costello, a dán Susi Hyldgaard, továbbá Marc Ribot gitáros is vendégszerepel.

A társaság művészi hitvallása jelenleg is a stíleklekticizmusra épül. A csöpögős-fülbemászó dallamok és banális melódiák újra meg újra hullámként törnek meg a korszerű post bop tálaláson és csalafinta posztmodern effekteken. Itt egy botrányos Radiohead-átirat, ott egy kiszámíthatatlan Peaches and Herb-feldolgozás sokkolja a hallgatót, s a meglepetések szünetében meghökkentő saját szerzemények jelzik, hogy a humor és az abszurd gondolkozás lételeme ennek a zenének. A két főnök mellett a zenekar hangzását elsősorban a kísérletezést a régi swing-iskola sémáival egybejátszó Bill Ware vibrafonos és Sam Bardfeld hegedűs határozza meg. Costello remekel a nyitó Wind Walked By-ban, Hyldgaard pedig Dániából küldte hangmintáit a pazar Spanish Harlemhez. Ribot elektromos gitárjátéka a csípős fűszer a zenei szaftban. Az utóbbi idők egyik legjobb lemeze.

 

Máté J. György

 

 

 

.