Joe Fritz - I Remember Hank, Salute to Henry Mancini
Fél éve lehetett, hogy Fritz Jóska felhívott telefonon. Azt hittem, koncertre akar invitálni, esetleg azt akarja elmesélni, hogy vett egy új klarinétot, vagy hogy végre beszerezte az összes hiányzó Scott Hamilton CD-t, de tévedtem. Elárulta, hogy ugyan Benny Goodman emléklemeze még csak pár hete került a boltokba, máris egy újabb „tribute CD” kiadásán töri a fejét, sőt már el is határozta, hogy következő albumának címzettje és ihletője Henry Mancini lesz. Nekem az lett a feladatom a terv megvalósításában, hogy összehozzam a fiatal klarinétost Tommy Viggel, az Amerikából nemrégiben hazatelepült veterán vibrafonossal, Mancini egykori kísérőjével és barátjával, akinek Fritz kulcsszerepet szánt új lemezén.
Örömmel vállaltam a feladatot, minthogy mindkettőjüket remek muzsikusnak tartom, s emberileg is közel állnak hozzám. Egyrészt tisztelem Tommy, a valamikori dobos csodagyerek életművét, aki 1946-ban, nyolc évesen már dobpárbajokat vívott, s miután 1956-ban elhagyta az országot, Amerikában többek között Frank Sinatra és Tony Bennett, Quincy Jones és Don Ellis, Art Pepper és Joe Pass, Freddie Hubbard és Shorty Rogers, valamint természetesen Henry Mancini fellépésein és stúdiómunkáiban vett részt. S mivel a jazz fiatalít, Tommy 69 évesen is energikusan és nagy kedvvel játszik, s ugyan mindent tud a swingről, szólóiba gyakran belecsempészik egy-egy váratlan, kiszámíthatatlan, disszonáns, „free” fordulatot. Másrészt rokonszenvezek Fritz Jóska zenei tudásával, alázatával, de művészi eltökéltségével is. Imponáló, hogy fiatal muzsikus létére nem elégszik meg a kortárs világsztárok ismeretével, hanem a múltat kutatja inspirációért, s a fejében egy jókora jazzlexikon adatállományát hordozza. Nem tagadom, kedvemre való a „normával”, a mai divatos jazzirányzatokkal szembeni tartózkodása is. Továbbá, hogy vállalja a „körön kívüli” létezés kellemetlenségeit is, csak hogy azt a zenét játszhassa, ami igazán közel áll a szívéhez. Osztom ugyanis Frank Zappa észrevételét, miszerint csak a „normá”-tól való eltérés eredményezhet „haladás”-t.
Tommynak, az örök fiatalnak tetszett az ötlet. Sejtettem, hogy nem fog elutasítani, hiszen egy vele készített korábbi interjúmban arra a kérdésre, hogy a sok nagynevű amerikai zenésztárs közül kiről őrzi a legkellemesebb emlékeket, így felelt: „Henry Mancini talán nem tartozik az igazi jazz-zenészek közé, de vele olyan jó kapcsolatom volt, és olyan sokat dogoztunk együtt, hogy őt kell említenem, mint a legnagyobb amerikai zenei élményemet.”
És elkövetkezett a két muzsikus első közös fellépése. Tommy 69. születésnapján családias hangulatú koncertet rendeztek a tiszteletére a budapesti Columbus Jazzhajón, és a vibrafonos Jóskát is meghívta a jamre. Amikor a koncert után néhány mondatot válthattunk Tommyval, nem önmagáról és az ünnepi eseményről, hanem kizárólag a kiváló technikájú, a swinges sztenderdeket is csak látszólag konzervatívan, valójában nagyon is modernül megközelítő fiatal klarinétosról beszélt. Akkor már tudtam, hogy ha Jóska megtalálja a lemezkiadáshoz szükséges szponzorokat, lesz magyar Mancini-emléklemez.
A Columbus Jazzhajón rendezett jam session csak a főpróba főpróbája lett. Ezt követte 2007. augusztus 11-én, egy barátságtalan, esős napon a Fekete Istvánnal kiegészült Joe Fritz Band és Tommy Vig ipolysági (Szlovákia) hangversenye csupa sztenderdből álló repertoárral. Ha valakinek a születésnapi koncert nem volt elég bizonyíték, itt végképp meggyőződhetett róla, hogy a klarinétos és a vibrafonos nagyszerű párost alkot, a ritmusszekció pedig a profik biztonságával kísérte az egymás színpadi szokásait még csak kóstolgató szólistákat.
A lemezfelvételek végül október 3-án kezdődtek a Tom-Tom Stúdióban. Az anyag kiválasztásakor Jóska Goodman-emléklemezének gyakorlatát követte: a tizenkét Mancini-szerzemény egy része a műfajban járatlanabb hallgatónak is ismerős lehet (The Days of Wine and Roses, The Pink Panther, Moon River), más számok viszont a szerző kevésbé ismert kompozíciói közül kerültek ki. A Slow Hot Wind című latinos ritmikájú darabot például Sarah Vaughan Mancini-lemezén ismerte meg a klarinétos.
Próbákat nem tartott a lemezen megszólaló nyolc muzsikus, csupán a lemez két főszereplője gyakorolt egy kicsit duóban a lemezfelvétel előtti napon. A stúdióban Fritz egyszerűen csak kiosztotta a kottákat, s a helyszínen beszélték meg, hogyan épüljenek fel az egyes előadások. Ám a free együttesek gyakorlatához hasonlóan még az előzetes megbeszélés se számított feltétlenül szentírásnak. A Bay Elephant Walk például egyszerű bluessémákkal indult, de Tommy kalandos koncepciója végül közel tizenegy perces előadássá alakította a számot.
Jóska 16 évesen ismerkedett meg Mancini Peter Gunn albumával. Annyira megszerette, hogy gyűjteni kezdte a Mancini-lemezeket, sőt: ezek hatására tanult meg fuvolázni. Úgy véli, hogy az amerikai komponista jelentősége nem csupán az általa írt örökzöldekben mutatkozik meg, hanem abban is, hogy ő vitte fel a West Coast stílust a mozivászonra.
Fritz később abbahagyta a fuvolázást, s kizárólag a klarinét-stúdiumoknak élt. Az, hogy a jelen lemezen több számban altfuvolát alkalmaz klarinét helyett, a véletlennek köszönhető. Szerdán alkalmi vételként hozzájutott egy altfuvolához, s szombaton már azon játszott a stúdióban. Fritz tehetségét mutatja, hogy hat év kihagyás után úgy játszik ezen a nehéz hangszeren, mintha állandó gyakorlásban lenne. Az altfuvola ugyanis egy kvarttal mélyebben szól, mint a hagyományos C-fuvola, a cső menzúrája is szélesebb, s miután sok levegőt igényel, és a virtuóz játékra nemigen alkalmas, általában csak váltóhangszerként kezelik. Jóskának viszont kapóra jött a ritka hangszer, hiszen maga Mancini is sokszor hangszerelt altfuvolára. Alighanem azért, hogy a magas hangok ne dominálják túl a számokat.
A Joe Fritz Band énekesnője ezúttal is a szentpétervári Daria Mirkina, aki változatlanul mesterkéletlenül, ha bossa nováról volna szó, azt mondhatnánk: Astrud Gilberto nyomain haladva énekel. Hadd ajánljam külön a hallgató figyelmébe a programot záró, c-dúrban írt, s csupán egy oktávot átfogó Moon Rivert, melyet itt duóban ad elő Dása és Tommy – zongorán. Vajon létezik valahol még egy lemezfelvétel, melyen a dobos-vibrafonos zongorajátéka hallható?
Amilyen rokonszenves énekesnő Daria Mirkina, olyan szimpatikusak a Joe Fritz Band hangszeresei. A Juhász Attila (zongora), Szeverényi Mátyás (gitár), Molnár Péter (bőgő) és Cseh Balázs (dob) összeállítású csapat mértéktartó és pontos játéka ismert mindazok előtt, akik koncerteken, vagy korábbi lemezeken már találkoztak a klarinétos kíséretével. A Mancini-lemezen is hívek magukhoz, de érzésem szerint egy-két formás kis gitárszóló még beleférhetett volna a műsorba. Trombitás ezúttal nem került az együttesbe, viszont egy új ismerős, Süttő Péter ütős egészíti ki a ritmusszekciót.
Elkészült hát az I Remember Hank, Salute to Henry Mancini, az amerikai komponista (1924 – 1994) előtt tisztelgő első magyar jazzlemez, mely egyben Fritz József Salute Seriesének második darabja. Már Benny Goodman CD-jével sikerült új híveket szereznie a jazznek, mivel Fritz a melodikus és közérthető jazzdarabok népszerűsítője. Nem kétséges, hogy a könnyed, mégis igényes Mancini-lemez szintén megnyeri majd a közönség tetszését.
Máté J. György
.