Éleslövészet ágyúgolyókkal
Cannonball Adderley három lemeze új kiadásban

 

A történet 1955 júniusában kezdődött, amikor a fiatal floridai tanár megérkezett New York-ba, s első estéjét a Café Bohemiában akarta tölteni, ahol épp Oscar Pettiford csapata játszott. Ahogy az a jazzlegendáriumokban írva van, a bőgős altszaxofonosa nem jelent meg a fellépésen, a fiatal tanár azonban a hóna alatt szorongatta a hangszertokot: New York egyetlen hatalmas bűntanya, egy altszaxofont arrafelé vészes könnyelműség lenne a kocsiban hagyni. A legendás történet folytatása is sematikus jazzsztori: Pettiford kölcsön akarta kérni a hangszert, Julian Cannonball Adderley (mert ő volt a fiatal tanár) viszont nem adta. Azon csak egyedül ő játszhatott, és szívesen beszállt volna a hiányzó zenekartag helyére. A dühös bőgős erre nehéz próba elé állította: viharos tempóban kezdte játszani saját szerzeményét, a Bohemia After Dark-ot, gondolván, ebbe majd beletörik az új fiú bicskája. Nem tört. S nemcsak a tempót bírta, hanem olyan szólót produkált a számban, melyről még hetekig suttogott a közönség. Egyesek az új Charlie Parkerről beszéltek, aminek, persze, nem volt sok értelme, az azonban tény, hogy Adderley 1955 végétől már saját zenekarait vezette, és 1957 őszétől két éven át Miles Davis zenekarának is tagja volt. Rengeteget tanult a zenéről és a zenekarvezetésről a Davisszel töltött huszonhárom hónap alatt. Jellemző, hogy amikor csatlakozott Davishez, csak egy évig akart maradni; kettő lett belőle.

Az évtized vége felé Cannonball már zenekarvezetőként is megszilárdítja pozícióit: 1958 tavaszán tesz egy kirándulást a Blue Note-hoz, és felveszi egyik legjobb lemezét, a híres Somethin’ Else-t, ahol Miles Davis a sideman, majd októberben a Riverside-nál rögzíti a Things Are Getting Better-t Milt Jacksonnal. Egymást követik híres koncertfelvételei is. 1959 elején Chicagóban Coltrane-nel játszik, ősszel San Franciscóban ad hangversenyt, 1960-ban pedig Newportban, majd Monterey-ben, végül Stockholmban és Párizsban készít élő felvételeket. A sor 1961-ben a New York-i Village Vanguardban folytatódik, majd következik az első európai szextett-session a belgiumi Comblain-La-Tourban: ezt a hangversenyt rögzítették az In Europe! című albumon, melyet Európában eredetileg szintén Riverside logóval terjesztettek: az altszaxofonosnak 1958-tól 1964-ig volt szerződése a céggel. Adderley ekkoriban már egy éve az együttesében tudhatta az egyre modernebb felfogásban zongorázó, bár a Bud Powell-hatás alól még nem teljesen kikerült Joe Zawinult, s a kvintett 1962 januárja óta a multiinstrumentalista Yusef Lateeffel bővült szextetté. Lateef számított zenei gondolkozásával az együttes kakukktojásának: a maga útját járta, és játékában erősen domináltak a keleties elemek. Ugyanakkor Lateeffal vált igazán bombázóvá az együttes soundja, s Nat Adderley nyolcvanas évekbeli visszaemlékezése szerint ezt a zenekar tagjai is átérezték. A Capitol mostani Adderley-éleslövészetén (három fontos reissue szinte egy időben!!) a tenoros-fuvolista-oboista Lateeffal megerősített Adderley-zenekar 1962-es belgiumi koncertje a legkorábbi felvétel.

A belga faluban – nyilván a gondos szervezés jóvoltából is – több ember gyűlt össze, mint egy newporti jazzfesztiválon. Az 1959 óta, először a falusi templom felújítására való gyűjtés okán megrendezett fesztiválon 42 000 ember vett részt, és az amerikai együttes még soha korábban nem játszhatott ekkora tömeg előtt. Hozzátehetjük azt is: addig soha nem érezhették magukat a műfaj világsztárjainak. Műsorukat a korabeli sajnálatos gyakorlattól eltérően rögzítette a tévé és a rádió is. Joe Napoli koncertmenedzser, aki még a második világháború idejéből ismerte a békés környéket a belga Ardennekben, a szabad ég alatt, egy hegyi réten rendezte meg a Comblain-La-Tour-i jazzfesztivált, ahol 1962-ben a szüntelenül szakadó eső ellenére, a rét sarában ülve is remekül érezték magukat az egybegyűltek. Augusztus 5-én lépett színpadra itt az Adderley-szextett. A nyitó Lateef-szerzeményben (az 1961 decemberében felvett Into Something-en rögzítették először – ott kvartettben, majd koncerten is felvette a Live At Pep’s Volume Two című Impulse-lemezen, 1964-ben) a két szaxofonos egymást váltva taglózza le a közönséget elementáris erejű szólókkal, majd a Jimmy Heath-féle Gemini következik Lateef érzékeny fuvolajátékával. Nat Adderley szólója először egy kissé visszafogja a szám szabad hömpölygését, de néhány hang után a kornettos magára talál. Szólója végén még a My Favorite Things témájával is eljátszik egy kicsit. Ez a koncertlemez, akárcsak a korszak több más felvétele, csúcsformában mutatja a zenekart. A három frontember csodálatos fúvóskórust alkot élőben is (ez japán koncertjeiken ugyancsak ellenőrizhető).

Nagyjából a műsor közepére helyezték a repertoár egyik slágerdarabját: a Work Song-ot. Nat Adderley minden bizonnyal leghíresebb szerzeményét szinte mindegyik Adderley-fellépésen elő kellett adni, hiszen a közönség imádta. Miután a jól ismert melódia szinte transzba hozta a hallgatóságot, következhetett a lemez egyik desszertje, a különös zamatú Trouble In Mind, amelyben a szerző „Brother Yusef” a bluestémát oboán játssza. A dal párdarabja az Eastern Sounds-on hallható Blues For The Orient. Az oboaszóló után a ritmushangszerek triórésze következik, amiből kiderül: a Joe Zawinul-Sam Jones-Louis Hayes hármas nyugodtan készíthetett volna önálló albumokat is. Joe Zawinul ekkor még straight-ahead akusztikus pianista, aki 1961 óta volt az együttes tagja. Nem kétséges, hogy az In Europe!-on homogénebb a zenekar, mint a másik most megjelent kiszenekari Adderley-albumon (Money In The Pocket), a zene is nemesebbnek hangzik az 1962-es felvételen, aki azonban a korai Zawinul művészi fejlődését akarja vizsgálni, jobban teszi, ha a Domination-re és a Money-ra koncentrál.

Zawinul a híres Adderley kvintett-lemezek egyik oszlopa: komponistaként, akusztikus zongoristaként, majd a Fender-zongora egyik legkorábbi megszólaltatójaként. Az osztrák származású billentyűs játékos már jól ismerte az elektromos hangszert, amikor Chick Corea és Herbie Hancock még csak ismerkedett vele. Zawinulnak a kései Cannonball-albumokon bemutatott játéka és komponáló tehetsége alapvető hatással volt a jazz további fejlődésére, sőt, a rockzene alakulására is.

A Domination: igazi lemezcsemege, eddig nem jelent meg CD-n, egyes részei pedig jelentős zenetörténeti értékkel bírnak. Az album első fél órájában a két Adderley-vel mint fő szólistával kiegészült Oliver Nelson vezette big band játszik Nelson-arrangement-okat. A lemez vitathatatlanul legérdekesebb része azonban az utolsó húsz perc, melyben egy öt évvel később (1970-ben) rögzített korai fusionjazz-szvit hallható, melyet Zawinul és William Fischer írt a két fivér hangszereire, valamint egy szokatlanul nagy létszámú big bandre. Maga az osztrák billentyűs is játszik az Experience In E címet viselő kompozíción. A lemez első, „Nelson-része” vegyes érzelmeket kelt: az arrangement-ok nagyszerűek, a két Adderley-fivér többször kiválóan szólózik, de a számok nem eléggé izgalmasak és karakteresek, holott a szerzők között van Cole Porter (I Worship You), Ray Bryant (Shake A Lady) és maga Cannonball (Introduction To A Samba). A Porter-szám 1929-ben keletkezett, s talán egy kicsit túl édeskés a témája. A címadó számban példaértékű a szólista Adderley dallamvezetése és a Nelson-nagyzenekar ellenszólama. Nincs egyetlen „sláger” sem a lemezen: ma ezt inkább értéknek tekintjük, mintsem hiányosságnak. Még a Cole Porter-darab is ritkán játszott szerzemény. A Zawinul-Fischer szvit eredetileg a Cannonball Adderley Quintet & Orchestra című LP része volt. Adderley először 1969-ben játszotta ezt az öt tételes művet, néhány nappal azelőtt, hogy Zawinul Miles Davis oldalán rögzítette az In A Silent Way-t. A lemez „Nelson-felétől” igencsak elütő, meglepően modern és absztrakt Zawinul-darab motivikusan előreutal a Weather Report nem egy kompozíciós és interpretációs sajátosságára: torz riffek, szokatlan harmóniamenetek bukkannak fel benne. A szólisták (Cannonball Adderley: 1-2. tétel, Nat Adderley: 3. tétel, Zawinul: 4. tétel) impresszionisztikus szólókat mutatnak be az elvont nagyzenekari háttér előtt. Adderleytől soha nem volt idegen a „világzenék” áthasonítása jazz-idiómává (ld. afrikai, latin, ázsiai és brazil zenei kalandozásait), úgyhogy kedvére való lehetett a Zawinul-szvit második tételének afro és a harmadik tétel spanyol atmoszférája. A mű legkonvencionálisabbra komponált része a zárótétel.

Az album előzményének alighanem az 1961-es African Waltz-ot tekinthetjük, ahol Ernie Wilkins volt az együttes arranzsőre. Oliver Nelson csak harminchárom éves volt a Domination elkészültekor, de már hírneves New York-i zenekarvezetőnek, szaxofonosnak és arranzsőrnek számított. Korábban is sok nagy muzsikusnak készített hangszereléseket, így Art Farmernek és Jimmy Smithnek.

A domination szó jelentése Adderley értelmezésében maga a zene, mely uralkodik a jazzmuzsikusok életén. A lemez sokféle stílust felvonultató repertoárja provokálja a stílusban rejtező zsarnokot. Ugyanakkor kifejezi e sokféleség a jazz „szabadságtöbbletét” más zenékkel, illetve zenekartípusokkal szemben: míg egy tánczenekart vagy egy szimfonikus zenekart megköt a stílus és a kompozíció, a jazzegyüttes az előadók kénye-kedve szerint tolmácsol egy szerzeményt.

Az éleslövészet utolsó darabja ismét élő felvételen mutatja be az altszaxofonos művészetét, pályájának abban a kései fázisában, amikor zenéjét Fender-zongorával korszerűsítette (e törekvésében a műfaj egyik úttörője volt), s mind jobban elkötelezte magát az évtized legnépszerűbb jazzhangzása, a soul jazz irányzat mellett. E klubokba és bárokba való s ott is tenyésző stílus képviselői hátat fordítottak azoknak, akik a jazzt mint hangversenytermekben is előadható művészi formát értelmezték saját gyakorlatukban. Nem a kényes ízlésű kritikusok, hanem a lelkes hallgatók kedvében akartak járni, s az akkori jazzlemez-eladási statisztikák azt mutatták, a soul jazz művelői – gazdasági értelemben legalábbis – jól választottak. A zenedarabok középpontjába a ritmikus groove került, s megnőtt a basszusmenet jelentősége, melyet egyre gyakrabban az elektromos orgona szolgáltatott, nem pedig a hagyományos bőgő. Természetesen a dallamok továbbra is fontos szerepet játszottak a számok felépítésében, de mégiscsak a groove hőfoka és csábereje kellett hogy magával ragadja a közönséget. Nos, a Money In The Pocket címadó darabja efféle soul jazz klasszikus, melynek dobritmikája a korabeli soul fenegyerek James Brown lemezeinek ritmusképleteit visszhangozza. Nat Adderley trombitaszólója fokozatosan melegszik át, míg végül izzani kezd, miközben Bobby Timmons Dis Here (This Here) című darabját, Adderley egyik legnagyobb sikerszámát idézi. Itt veszi át a stafétát Cannonball. Az efféle dalokkal aratta legnagyobb sikereit a Blue Note kiadó (is) az évtized második felében és később: blues-os dallamvonal, funky bőgőkísérettel és dobolással. A mai retródivat idején ez a zene alighanem ismét sikerre számíthat. Számomra azonban nagyobb érdekessége a lemeznek a Stardust, mely Adderley-t kiváló balladajátékosnak mutatja, holott amúgy nem erről híres. A Domination-ről már megismert Introduction To A Samba itt több mint hét percesre dagadt változatban hallható. A Hear Me Talkin’ To Ya egy tíz évvel korábban játszott lassú blues-groove. A lemez bizonyos szempontból legnagyobb értéke a Requiem For A Jazz Musician című Zawinul-szám, melyet a drogtúladagolásban meghalt kollégák (ahogy Adderley konferálja a lemezen: a departed brothers) emlékére írt. Különös választás egy chicagói jazzklub programjában, különösen 1966 márciusában, amikor a The Club hallgatósága valami olyasmire szomjazhatott, amit egy Jimmy Smith-, Stanley Turrentine-, Pat Martino- vagy Boogaloo Joe Jones-koncerten élhetett át. Mindenesetre a szerzemény valóban érdekes és az előadás kifogástalan; érzésem szerint itt hangzik el Adderley legszebb szólója a lemezen. A téma alapján ráismerhetünk a Doctor Honoris Causa és az In A Silent Way szerzőjére. A repertoárban többször is szereplő The Sticks után a Fiddler On The Roof zárja a sokáig elveszettnek hitt sessiont. Az utolsó szám, mely szintén többször szerepelt a szaxofonos műsorán, screamerként mutatja Cannonballt. Élmény a lemezen hallható Herbie Lewis bőgős játéka is: a februártól áprilisig a zenekarban dolgozó muzsikussal ez az egy Adderley-album készült. Ha a Domination testvérlemeze az African Waltz, akkor a Money In The Pocket-nak is akad párja az életműben, mégpedig a Mercy, Mercy, Mercy 1966 júliusából.

Cannonball Adderley igen termékeny muzsikus volt. Vezetőként mintegy nyolcvan, kísérőként is legalább félszáz lemezt hagyott az utókorra. Az „ágyúgolyó” három lemezének új kiadása sokat árnyalhat a jazzt CD-formátumban megismert fiatalabb zenehallgatók Adderley-képén, de okozhat meglepetéseket az idősebb generációk tagjainak is, akik annak idején nem jutottak hozzá a ritkább felvételekhez, például a Money In The Pocket csak kislemezeken létezett egyes darabjaihoz.

Máté J. György

 

 

 

 

 

 

 

 

.