Arild Andersen Group: Electra

 

A jazzvilágban mostantól jegyezni kell Yannis Margaritis görög rendező nevét, aki felkérte Arild Andersen norvég jazzbőgőst, készítsen modern színházi zenét a Margaritis irányította Spring Theatre Élektra-előadásához. Andersen nagy kedvvel fogott a munkába, annál is inkább, mert maga mögött tudhatta a Kulturális Olimpia támogatását. Norvég és görög zenészek társaságában alkotta meg az Electrá-t, melyről azt állítja: összegzése mindannak, amit az elmúlt évek lemezein hallani lehetett tőle.

 

Nem vitatom Andersen állításának őszinteségét, mégis, ismerve számos régi munkáját, kötve hiszem, hogy az Electra összefoglaló jelentőségű lenne. Bár távolról se vagyok Brian Eno zenéjének szakértője, megkockáztatom, hogy az új Andersen-lemez eleje és néhány „belső” tétele, például a szordínós trombitaszólóval díszített 7th Background ambient zenei vállalkozásnak is megfelelne. A színházi produkcióhoz nyilván remekül illő effektek uralják a lemezt, az efféle, hanghatásokban dús számokat váltják fel időnként a vokális felvételek, Savina Yannatou főszereplésével. Ezekre se mondanám bátran, hogy jazz-szerzemények, sokkal inkább keltenek világzene-hangulatot. Sajnos az Electrá-ra is igaz, ami a legtöbb színházi és filmzene sorsa: hogy elszakítva eredeti közegétől jelentéstartománya szűkül, a vizuális élmény mellett kifejtett hatása közel sem maradéktalan a képi és verbális elemek expresszivitása nélkül. Bevallom, nem ismerem az elmúlt évek Andersen-termését, de összehasonlítva az Electrá-t az 1991-es, vokális darabokat szintén tartalmazó Sagn-nal egyértelműnek tűnik, hogy az utóbbi sokkal igényesebb és önállóbb produkció volt.

 

Tudni lehet, hogy Andersen a ’90-es évek vége óta egyre szorosabb kapcsolatba került Görögországgal, ahol először Markus Stockhausen társaságában turnézott. Koncertjeik után több lemezén görög billentyűst alkalmazott, s megismerkedett Savina Yannatou énekesnő munkásságával is. Szinte természetesnek hat ezek után, hogy a görög rendező felkérésének görög és norvég zenészek közös produkciójában gondolkozva tett eleget. Andersen a hangsúlyt ezúttal a szerkezetre és az arrangement-ra helyezte, de sajnos azok, akik csupán a CD anyagát ismerik, ebből nem sokat érzékelhetnek. Az egyes kompozíciók nem állnak össze egységgé, a hallgató aligha képes mai programzeneként átélni a művet, mivel nem világosak a zenei asszociációk, a hangszerelés expresszivitása nem elég erős, és a struktúra vezérmotívumokkal támogatott leíró jellege se válik kellően manifesztté.

 

Pedig első látásra azt hihetnénk, Andersen telibe talált. Mindenki tudja róla, hogy a norvég jazz „nagy négyesének” egyik tagja, aki Don Cherrytől Sam Riversig sok híres amerikai muzsikus mellett is játszott pályája során, s az is sokat elárul stiláris kötődéseiről, hogy az Electra a tizenhatodik saját neve alatt futó ECM-lemeze.

Savina Yannatou mögött háromtagú női kórus hallható; Arve Henriksen trombitás képes a rézfúvós soundot az énekhanghoz közelíteni; ma Norvégiában talán ő az egyes számú trombitaművész, aki korábban Jon Balke ECM-lemezein bizonyított, napjainkban pedig például Christian Wallumrød zenekarában (A Year From Easter, ECM, 2005) kap fontos szerepet. Egy másik ismert norvég trombitás, Nils Petter Molvær ezúttal dobprogramokkal jelentkezik – lásd a már említett 7th Background című felvételt, mely erősen magán viseli Molvær elektronikus lemezeinek hatását. Máshol is persze feltűnik a Khmer és a Solid Ether hatása, de az nem Molvær, hanem régi gitárosa, Eivind Aarset jóvoltából, aki később megalakította a sokat mondó című Electronique Noir együttest. A mostani Andersen-lemezen alkalmanként a feladat kedvéért visszatér régi bálványa, Terje Rypdal stílusához. Hogy őszinte legyek, rockos gitározását nem érzem szerencsésnek ebben a lassú hömpölygésű zenében. A dobolási feladatokat Andersen két régebbi partnere, az olasz származású, de Norvégiában élő Paulo Vinaccia és a francia Patrice Héral látja el. Játékukról nehéz ítéletet mondani, hiszen nem jutnak nagyobb szerephez.

 

Nem titkolhatom csalódásomat: Andersent az egyik legnagyszerűbb európai bőgősnek tartom, aki változatos zenei keretek között tudja kamatoztatni tudását. Az Electrá-n is bemutat valamennyit abból az „éneklő” északi bőgőstílusból, mely főképp a dán Niels-Henning Ørsted Pedersen játékát jellemezte. Andersen szerzőnek is elsőrangú, s keresve se találhatott volna magának vonzóbb témát Szophoklész drámájáénál. Mégis úgy tűnik, Andersen számára a sokjelentésű, a klasszikus triász mindhárom tagja által feldolgozott mitológiai történet túl nagy kihívásnak bizonyult. A katartikus erőt, melyet joggal várunk el egy görög tragédia kortárs zenei feldolgozásától is, a CD egyetlen pillanatában se érezzük; Arild Andersen zenéje nem elég átütő ahhoz, hogy önmagában képes legyen elbűvölni hallgatóit.

 

(Arild Andersen Group: Electra; Arild Andersen (bőgő, loop); Arve Henriksen (trombita); Eivind Aarset (gitár);

Paulo Vinaccia, Patrice Héral (dob, ütőhangszerek); Nils Petter Molvær (dobgépek); Savina Yannatou, Chrysanthi Douzi, Elly-Marina Casdas, Fotini-Niki Grammenou (ének); ECM, 2005)

Máté J. György

.