Pat Metheny/Ornette Coleman: Song X: Twentieth Anniversary

 

Húsz évvel ezelőtt megjelent egy különleges és figyelemre méltó lemez: Pat Metheny és Ornette Coleman közös vállalkozása Song X címmel. Különleges lemez volt, hiszen a két muzsikus a jazz két különböző pólusát jelképezte. S az eredmény? Egy nagyszerű Ornette-album, melyen a gitáros sztár példás alázattal idomította stílusát az altszaxofonoséhoz. Együttműködésüket maguk se tarthatták teljesen haszontalannak, hiszen 2005-ben piacra dobták a lemez új változatát, rajta hat friss felvétellel.

 

Song X, immár két változatban, azonnal felveti a kérdést: kinek a lemeze? A gitárosé, avagy az altszaxofonosé? Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy így vagy úgy válaszoljon a kérdésre, e sorok írója azonban siet leszögezni: ő egyértelműen Coleman albumának tekinti a két Song X-et, függetlenül attól, hogy a CD-k gerincén Pat Metheny neve szerepel az első helyen. Nem csak az elfogultság mondatja mindezt a kritikussal, akinek Ornette Coleman az egyik kedvenc jazzmuzsikusa. A szubjektív tényezőn túl az a nem jelentéktelen érv is Ornette Coleman mellett szól, hogy az új változat 14 (illetve a régi lemez 8) számát mind ő szerezte, Metheny talán három régebbi darabban volt társszerző. Ha az újonnan előkerült szerzeményekkel bővített anyagotmégiscsak Metheny-lemeznek fogom fel, akkor – megbocsátható szubjektivizmussal – a gitáros legjobban sikerült albumának mondhatom, melyen Pat Metheny nem úgy gitározik, ahogy szokott, hanem úgy, ahogy a húsz esztendővel ezelőtti Song X-en tette. Szellemesen, mértékkel cizellált és ideális tartamú szólókkal, sokszor Coleman-nel unisonóban játszva az egyes számok viharos tempójú témáját. Metheny eddigi életművében, legalábbis stiláris szempontból, középen áll a Song X: mintegy egyenlő távolságra a megszokottan dallamos és lírai Metheny-lemezektől, illetve a szabad improvizáció iránti csodálatát talán túlságosan is élesen tükröző Sign Of Four-tól.

 

A „Kinek a nevéhez társítsuk a Song X című lemezeket?” persze nem az egyetlen kérdés, mely azonnal felvetődik a hallgatóban, amikor végighallgatja a Twentieth Anniversary-t. Kérdés például,új lemezzel van-e dolgunk, vagy egy régivel, amelyet most hat bonus track-kel megfejelve adtak közre. Merőben szokatlan ugyanis az az eljárás, amelynek itt szem- és fültanúi lehetünk: a „bonus track”-eket nem a lemez végére, az eredeti anyag mögé illesztették, hanem épp ellenkezőleg: a hat ismeretlen számmal kezdődik az új lemez. A magyarázat világos: az egykori album némi kapkodással összeállított anyagát újrakeverték, akusztikailag igényesebb matériát gyúrtak belőle. Másrészt nem az eredeti korpusz alternatív take-jeivel növelték a játékidőt, hanem eddig nem ismert, a húsz évvel ezelőtti LP-formátum szabta keretekbe bele nem férő hat (vagy inkább öt és fél) kompozícióval tették teljessé a kört. Hozzátehetjük: hazudnánk, ha a régi Song X-ről most azt mondanánk, érezhető volt rajta e hat szám hiánya. A régi lemez is kerek egésznek hatott; a hat „új” dal viszont kétségtelenül tovább árnyalja képünket a különleges sessionről. Korántsem arról van szó, hogy amit annak idején az igényes muzsikus-producer Metheny kihagyott a gyűjteményből, azt most – megfeledkezve mindennemű esztétikai szempontról – középszerű vagy ócska toldalékként a vásárlók képébe vágja. Nem; a hat friss szám mindegyike tökéletesen beleillik a Song X világába. Legyenek azok melodikusabb témák, mint amilyen a Police People vagy a The Good Life, vagy éppen absztrakt játék hangeffektusokkal, mint a slágerhosszúságú Compute, esetleg egy miniatűr remeklés, mint az All Of Us.

 

Természetesen nagy élmény újrahallgatni (ráadásul pompás hangminőségben) a régi nyolc számot is. A címadó darabot és különösen a hosszú Endangered Species-t, mely anno talán a leginkább felháborította a „Metheniac” zenehallgatókat a maga (valójában teljesen átgondolt) zűrzavarával. Másfelől a gitárszintetizátoron bravúrozó Methenyt profilírozó Video Games-t, a békebeli swingeléstől se visszariadó Mob Job-ot, az Ornette-soundot a maga tisztaságában megmutató Trigonometry-t, vagy a mindenestül álomszép Kathelin Gray-t. Ám most, húsz év múltán is könnyen megjósolható: az új Song X a régihez hasonlóan meg fogja osztani a Metheny-rajongók népes táborát. Lesznek olyan merészek, akik képesek követni bálványukat a harmolodic gitározás fura világába is, de gyanítható, hogy még sokkal többen lesznek olyanok, akik – megszokván, hogy a gitáros zenéje sokszor nem több mint az általuk is könnyen befogadható „smooth-edged pop-jazz confection” – felháborodnak majd Metheny „érthetetlen” zenei kalandján. Sebaj. „Részünkről” semmi harag! Ők hallgassák továbbra is a Travels-t, a The Road To You-t és az Imaginary Day-t. Az említett merészek pedig legyenek üdvözölve a klubban!

 

(Pat Metheny/Ornette Coleman: Song X: Twentieth Anniversary; Pat Metheny (gitár, gitárszintetizátor); Ornette Coleman (altszaxofon, hegedű); Charlie Haden (bőgő); Jack DeJohnette (dob); Denardo Coleman (dob, ütőhangszerek); Nonesuch, 2005)

 

Máté J. György

.