Sonny Rollins: Sonny, Please

 

Sonny Rollins volt már minden: Szaxofonkolosszus, Nagy Elvonuló, aki egy híd alatt magában gyakorolgat, Nagy Visszatérő, hangszerének talán legjobban becsült mestere, illetve Nagy Túlélő, akiről legmakacsabb hívei ma is azt állítják, hogy minden hang mágia, ami az ajkán megszólal. A Sonny, Pleaseöt éve az első lemeze a 80 felé közeledő muzsikusnak, tavaly mégis Az Év Zenésze és a tenorosok versenyének győztese lett a Down Beatben, a világ minden sarkából szavazó szakújságírók véleménye alapján. Kell ennél több a kikezdhetetlenséghez? Rollins a mai – mondjuk így – érettebb zenehallgatók számára legszebb jazzévtizedekből maradt köztünk örök-ifjú klasszikusnak, s ez már magában elég ahhoz, hogy minden újat szeretettel fogadjunk tőle.

A saját számokat standardekkel vegyítő Sonny, Please sajnos mégis a felejthető Rollins-opusok számát gyarapítja. A tenorszaxofon mesterét halljuk minden számban, a sound továbbra is egyéni, csak kicsit fakóbb, mint egykor, a frazírozás pedig itt-ott bizonytalan, ami a The Bridge idejében nem fordult elő. Ám még a felejthető Rollins is igen magas szintet képvisel a műfajban, úgyhogy a Sonny, Please bátran ajánlható minden jazzbarátnak.

Az a benyomásunk, hogy az album tematikájában van valami szomorkás búcsúhangulat. A zeneileg talán legérdekesebb, „free” futamokkal is kísérletező nyitó (címadó) szám Lucille-től, a zenész néhai feleségétől köszön el; a Someday I’ll Find You mintha a régi Rollinsnak mondana istenhozzádot, hiszen a darab már rajta volt – trióváltozatban – az 1958-as Freedom Suite albumon is; a Remembering TommyTommy Flanagan, a volt kísérő és kiváló kolléga elsiratása; a Park Palace Parade pedig egy azóta bezárt harlemi táncos mulatónak állít emléket. Ebben persze semmi meglepő sincs, hiszen miről másról szóljanak egy öreg művész szerzeményei, mint a szép vagy megszépített múltról?

A tenorszaxofonos emberei Rollinshoz méltó szép munkát végeznek a lemezen. Clifton Anderson talán nem a legnagyobb élő harsonás, de jó rezes ellenpont Rollins hangszere mellett; a szintén régi társ, Bob Cranshaw most is pontosan kísér; lekerekítettek és kultúráltak Bobby Broom gitárszólói; ami pedig az ütősöket illeti, ők ragyogó groove-okkal, illetve afrikai színekkel gazdagítják a szerzeményeket. Nana Kimati Dinizulu Sierra Leonéból származó ütős játéka teszi például a címadó dalt oly különösen lüktetővé. Őt korábban Rollins Without A Song lemezén, illetve Steve Turre több albumán hallhattuk játszani.

 

Máté J. György

 

.