Montréal sztárjai: Betty Carter, John Scofield, Charles Lloyd és Dianne Reeves.
Érdekes, hogy miközben Európában egymást érik a rangos jazzfesztiválok, az amerikai kontinens legfontosabb fesztiválja még csak nem is a műfaj szülőhazájában, hanem a francia-kanadai nagyvárosban, Montréalban kerül megrendezésre. Az ott rögzített koncertek CD, videó, ill. újabban DVD formában való forgalomba kerülése bizonyítja a rendezvény magas színvonalát, hiszen még a közel negyedszázados felvételeket is beszerezhetjük immáron a legkorszerűbb közvetítő eszközön a DVD-n. A képi megjelenítést csak a magamfajta ős-jazzrajongók tudják igazán értékelni, hiszen korábban gyakran, még azt sem tudtuk, hogy az előadó fehér-e vagy fekete, nem is beszélve a művész egyéniségéről, a hangszerkezelés intim fogásairól, vagy a fellépés olyan külsőségeiről, mint a hajviselet, az öltözet, a smink, amelyek mind „átjönnek” a képi világ segítségével. S bár az ortodox jazzbarátok egy része még mindig esküszik a szimpla hanghordozók elsődlegességére, én bizony már a videózás őskorában boldogan rögzítettem az elérhető jazzfelvételeket, hiszen a ritka jazz TV-adásokból már ízelítőt kaptam a vizuális élmény semmivel sem pótolható nagyszerűségéről.
Ezúttal négy remek koncertfelvételre hívom fel olvasóink figyelmét, két énekesnő és két hangszeres művész montréali szereplésére.
Betty Carter még a korábbi nagy generáció képviselője, mégis a nagy díváktól teljesen eltérő stílust képviselt. „Csak egyetlen igazi jazzénekes van: Betty Carter” – mondta róla Carmen McRae, s ő tudta mit beszél. A nálunk kevésbé ismert énekesnő nem véletlenül kapta Lionel Hamptontól a „Bebop” becenevet már a 40-es évek végén. Ő volt az a ritka amerikai énekesnő, aki soha nem tett engedményeket a széles közönség igényeinek, amelynek még a legnagyobbak is sorra behódoltak. Hihetetlen sok problémája származott ebből és csak a 70-es évek második felétől kezdték elismerni stílusteremtő érdemeit. Előadásmódját az jellemezte, hogy a dallamot csak kiindulási pontként fogta fel, saját hangját pedig hangszernek tekintette. Hozzáértéséthangszerelési tanulmányai alapozták meg. Díszítéseivel, váratlan tempóváltásaival, példátlanul virtuóz scat-technikájával, meghökkentő hangeffektusaival és a szaxofonra emlékeztető improvizációival új távlatokat nyitott a jazzéneklés művészetében. Elképesztő arcjátékkal, a pantomim és a tánc elemeinek használatával hihetetlenül szoros kapcsolatot tudott kiépíteni hallgatóságával. Nos, ezt az egész arzenált beveti Betty Carter egész pályája kiemelkedő csúcsaként számontartott 1982-es koncertjén.
A napjaink legjelentősebb jazzénekeseként számon tartott Dianne Reeves karrierje még el sem indult ekkoriban. 18 évvel később viszont ő az, aki ízelítőt ad az aktuális énektechnikából, amikor már nem számít szentségtörésnek a nyitottság más kultúrák, más műfajok, más stílusok irányában. A negyedszázados korkülönbség ellenére meglepő lelki rokonság figyelhető meg kettejük művészetében. Miss Reeves olyan művészként határozza meg önmagát, akinek ugyan a jazz a kifejezésmódja, de aki minden más zenét is képes befogadni. A jazz régi (Mood Indigo) és újabb (Afro Blue) sztenderdjei mellett feltűnnek a pop legjobbjai (Morning Has Broken), saját kompozícióiban pedig kifejezi büszkeségét eredetére és gyökereire, arra az etnikai és kulturális háttérre, ahonnan érkezett. A Testify az afrikai őshazát, a Mista (Mister a néger szlengben) Angela Davis polgárjogi aktivista emlékét idézi. Jazz, pop, R&B, funky, soul, minden amit a „könnyű műfajban” megtalálhatunk, olyan természetességgel szólal meg nála, ami egészen különleges képességeket feltételez. Ez a gyönyörű fekete hölgy Bessie Smith-től Cassandra Wilson-ig mindent tud, amit az éneklésről csak tudni lehet. A 2000-ben rögzített koncert a lehető legjobb formájában mutatja be Dianne Reeves nagyformátumú művészetét.
Charles Lloyd nevét már négy évtizede megismertük, hiszen a legmodernebb tenort játszó zenészek sorában az egyetlen volt, aki Coltrane mellett „labdába tudott rúgni”. Aztán Trane halála után rejtélyesen eltűnt a színről és csak a 80-as évektől kezdett egy új karriert felépíteni. Napjainkban annak a spirituális zenének, amelyet Coltrane képviselt, alighanem Lloyd a legfontosabb művelője. Együttműködése pedig John Abercrombie-val egyike a műfaj legfontosabb tandemjeinek. 2001-es montréali fellépésén a nagy kettős kísérői: Geri Allen, a mágikus fekete zongoristanő és a jó öreg Billy Hart, aki minden stílusban otthon van: közel 300 albumon dobolt.
A repertoáron pedig régi és új Lloyd opuszok: az emblematikus Sweet Georgia Bright, még a 60-as évekből, a visszatérés utáni The Water is Wide és az újabb Lotus Blossom. Két órán át hömpölygő zenefolyam, igazi intellektuális utazás.
John Scofield 1992-es montréali fellépése idején még a hagyományosabb modern jazz kedvelőit is maradéktalanul kielégítő stílusban játszott. Együttese kicsit emlékeztet Rollins 30 évvel korábbi Bridge c. albumán játszó – zongora nélküli - kvartettjére. Scofield túláradó gitár-soundjához ideális partner a vérbő tenoros, Joe Lovano. A fantasztikus gitár szólókat egy elemző nagyon találóan úgy aposztrofálta, hogy olyanok mint egy krimi üldözési jelenetei: rendkívül izgalmasak, feszültséget teremtők, folyton a katasztrófa határát súrolják, mégis mindig kontroll alatt állnak.
Befejezésül a recenzens csak azt kívánhatja, hogy minél több koncertfelvétel jelenjen meg a 25 éves montréali jazzfesztivál lezajlott eseményeiről.
Márton Attila
.