Az EST fénypontja

Esbjörn Svensson Trio - Millenáris Teátrum, 2006 február 18.

 

Régóta vártuk az Esbjörn Svensson Triót (EST) Magyarországra mindnyájan, akik az együttes által kiadott kilenc CD-t, s különösen a zenei tévécsatornákon látható koncertfelvételeik valamelyikét hallottuk-láttuk. A trió első budapesti koncertje, a Millenáris Teátrumban igazolta a várakozásokat.

 Lassan fogalommá kezd válni az EST, ez az extra szenzitív trió, ami különösen nagy eredmény, tekintve, hogy manapság egyfajta reneszánsza van a zongorás jazztrióknak, s az erős mezőnyben egyéni hangzásvilágot létrehozni ezzel a jazzformációval cseppet sem könnyű.

A Brad Mehldau Trió, Jason Moran és a Bandwagon vagy a The Bad Plus is képesek voltak megújítani, a mai korhangulat vibrációival megtölteni azt a zenét, melyet a Bill Evans Trió vagy a Keith Jarrett Trió nevéhez kötünk elsősorban. S ez a svéd hármasfogatról is teljes mértékben elmondható.

 Az EST 1993-ban alakult Svédországban. A zongorista Esbjörn Svensson és a dobos Magnus Öström együtt nőttek föl, és mivel autodidakta módon tanultak muzsikálni, egyéni elképzeléseik alakultak ki a komponálás és a közös zenélés mibenlétéről. 1993-ban találkoztak a bőgős Dan Berglunddal, akivel már a kezdetektől fogva úgy működtek együtt, mint a piros, a zöld meg a kék a képcsőben. Nagyon sokan érezték ezt így itthon is, akik úgy döntöttek, hogy eljönnek a Millenáris Teátrumba – telt ház volt, sőt még a széksorok mellett is álltak néhányan. A közönség minden egyes hangra feszülten figyelt; ezt érezni lehetett a szólók alatti csendekből (még a bőgőszóló alatt is), és a számok végén felcsattant tapsok és füttyök frissességéből.

A trió tagjai is hihetetlen módon figyeltek egymás minden rezdülésére, ami nemcsak annak volt betudható, hogy egy háromtagú formáció esetében minden lejátszott hang exponáltan szólal meg. Ez azért is elengedhetetlen volt, mert a darabjaik rendkívül megkomponáltak: hirtelen dinamikai váltások, váratlan tempó- és ritmusváltások alakítják a muzsikájukat. Az EST alapvetően jazzt játszik, a kijelölt találkozási pontok között sok, nagyívű improvizációra adnak egymásnak lehetőséget, s motívumkészletükön is érezhető jazzes műveltségük, de sok-sok populáris elem is vegyül zenéjükbe. Az akusztikus hangszereket elektronikával társítják: Svensson torzított zongorahangot is használ, Berglund olyan bőgőhangot kever, mintha mélyre hangolt, torzított gitáron játszana, sőt még a dobsound is meg van bolondítva néha. Svensson és különösképp Berglund dallammeneteiben a megszokottnál kevesebb alterációt, színező hangot alkalmaz, s arra is nagy súlyt fektetnek, hogy karakteres melódiákat helyezzenek el a számok témáiban. Lenyűgöző játéktechnikájuk és időnként szinte extatikus előadásmódjuk mellett ez is záloga lehet elképesztő sikerüknek, így nem csak a jazzt értő közönség vonzódik hozzájuk.

Egyetlen kérdés azért mindvégig motoszkált bennem: vajon mennyire áll a három muzsikus kívül saját zenéjén, mennyire figyeli önmagát kívülről? Képes-e kioldani minden benső védőhálót? Megmaradnak-e az IKEA-világánál, melynek vonzó a hangulata, izgalmas, egyedi tereket teremt, jó vele együtt élni, mégis egy pici hűvösség, jól fésültség van benne? Vagy hagyják, hadd csináljon rendetlenséget bennünk a szenvedély? Talán nem eléggé hagyták, és talán nem eléggé mozdultak el a lemezeiken hallható zenei szövettől. A hiányérzetnél mégis erősebb volt annak az érzése, hogy rendkívüli élményben van részünk. A siker is óriási volt. A trió három ráadást adott – én az utolsó szám előtti taps alatt már úgy éreztem, kicsit telhetetlen a budapesti közönség, ám láthatóan nagyon jólesett a muzsikusoknak a lelkes ünneplés. Nekünk pedig nagyon jólesett az EST-t élőben hallgatni.

Bércesi Barbara

.