Jobbak a jazz-zenészek, mint a miniszterek?

V4 jazz est  - 2007 Január 11., Uránia Nemzeti Filmszínház

Tizenhatodszor találkoztak a Visegrádi Négyek kulturális miniszterei, de először tarkította tárgyalásukat jazzkoncert. Ha az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendezett esten részt vevő cseh, lengyel, szlovák és magyar kulturális döntéshozók nem váltak egy csapásra lelkes jazztámogatóvá, akkor nem ér a nevük. Mert a négy ország utánpótlás-válogatottja bizony kitett magáért.

 Pallai Péter, a londoni Magyar Kulturális Központ jazzkurátora, elkötelezett jazzpártoló, a koncert ötletgazdája toborozta országonként azt a két-két fiatal jazzmuzsikust, aki hazáját képviselve tette teljessé a V4-es oktettet. A szintén a négy ország szerzőinek tollából származó nyolc darab hangszereléséből hatot Nagy János zongorista-zeneszerző vállalt, s amennyire a korántsem kifogástalanul hangosított előadásból, a nem mindig arányosan hallható instrumentumok barátságos csörtéjéből kitűnt, pazar munkát végzett. Ez a másodikként elhangzó Oláh Kálmán-darabból, a Polimodális blues-ból azért derült ki kevésbé, mert Bolla Gábor tenorszaxofonos olyan gyors tempót diktált, hogy nehéz volt követni a nagyszerű témát, s benne a szólamok összefonódását. Gábor egyébként azonnal magára vonta a figyelmet, az alkalmi formációnak kimondatlanul is zenekarvezetője lett, tüzelte a társakat, s szólóiban motívumról motívumra újabb zenei petárdákat robbantott, melyekkel az erkély hátsó soraiban ülőket is eltalálta.

 A varsói születésű Jacek Namyslowskin hallani lehetett, hogy pólyás kora óta zenével telített levegőt szívott: édesapja, Zbigniew Namyslowski hazája és az európai jazzélet legendája. Jacek a komponálásban is remekel, s gördülékenyen improvizál egy olyan hangszeren, amely nem épp a virtuóz játékmódnak leginkább kedvező instrumentum; bár ő úgy érzi, harsonásnak született. Talán honfitársa, Wojciech Jachna tudta legkevésbé meggyőzni a hallgatóságot arról, hogy ő viszont trombitásnak született. Szellős, a harmóniaváltásokat nagyvonalúbban átkötő játéka intenzitásban a többieké mögött maradt. A cseh gitárosról, Petr Zelenkáról hamar kiderült, hogy igen képzett muzsikus. 7/4-es metrumú, folklorisztikus elemekkel átszőtt, fordulatos, maga hangszerelte kompozíciója is izgalmas perceket hozott közönségének és zenésztársainak. Csak „szállt volna el” egy kicsivel jobban… Prágából érkezett zongorista kollégája, Jirí Nedoma helyette is kezelte a magassági kormányt, az életrajzában feltüntetett Herbie Hancock vagy McCoy Tyner egyáltalán nem tűnt távoli hatásnak játékában.

A sokat tapasztalt session-zenészek magabiztosságával kísért a besztercebányai Peter Solarik, aki nem tehetett róla, hogy dobjainak és főleg cintányérjainak hangja mindent elborított – ezért megint csak a hangosítást okolhattuk. Ő big bandben szocializálódott, s a feladatot, hogy egy szintén telt hangzású oktett számára biztosítsa az alaplüktetést, tökéletesen megoldotta, sőt a változatos karakterű és metrumú számokban felettébb stílushű tudott lenni. Lakatos Pecek Krisztián, a legnagyobb hazai bőgősreménység többször összemosolygott Solarikkal. Vették a lapot egymástól. S bár az egyszeri vicc szerint a bőgőszóló alatt mindenki beszél, Krisztián velős, hihetetlenül virtuóz, szép dallamíveket rajzoló szólójára nem lehetett nem odafigyelni. Meg is kapta a vastapsot. A szlovák állampolgárságú, de magyar anyanyelvű (igen, itt volt egy pici csel) Roman Jánoska hegedűs lehengerlő hangszerkezelését és muzikalitását teljes egészében megmutathatta az általa komponált Epilógusban, melyet gyönyörűen fűzött össze Nagy János Pannon Kelta balladájával. A melankolikusan hömpölygő darabból briliánsan varázsolta elő boposan cikázó búcsúszámát.

Bércesi Barbara