Marcus Miller, avagy kritikai érzék a ruhatárban
Marcus Miller - 2007 május 20., Petőfi Csarnok
Vannak előadók, akikkel bármikor biztosra mehet a koncertszervező; legyen bár nyaralási szezon, hóvihar, vagy focivébé. Ilyen művész Marcus Miller is. S vannak országok, ahol a közönség feltétel nélkül képes rajongani olyanokért, akik egyszer a szívébe lopták magukat. Honunkban jellemző ez a viszonyulás. De vajon jó ez?
Annyira tudunk örülni az akár nem is oly rég látott szupersztárnak, hogy minden kritikai érzékünket a ruhatárban hagyjuk. Szerencse, hogy mindent egybevetve Marcus Miller azért meghálálta a zajos bizalmat.
A negyvennyolc éves basszusgitáros, multiinstrumentalista, akiről a legtöbbeknek talán Miles Davishez fűződő egykori, igen szoros kapcsolata ugrik be, valóban a trombitás legenda utolsó korszakában létrehozott zenei örökségnek az egyik legelkötelezettebb ápolója. Miller időről időre azért igyekszik más módon is definiálni önmagát, s nem csak azáltal, hogy sidemanként és mások lemezeinek producereként jeleskedik. Ahogy ezen a koncerten is bizonyította: ő azt a bizonyos afro-amerikai létérzést akarja megőrizni, amelyről a jazz, a funk, az R’n’B, a soul vagy a gospel halmazainak metszete szól. Mindehhez pedig elengedhetetlen a húzós ritmusalap, amit a Magyarországon is megfordult régi cimbora, Poogie Bell dobos ütött. Ő már megjelenésében is igen fajsúlyos figura, nem tréfál, ha a hangszere mögé ül. Ám meglepetéssel is szolgált: a második ráadásként elhangzott, a New Orleans-i marching bandek stílusát idéző számban olyan finoman játszott a fúvósok kollektív improvizációja mögött, ahogy nem is hittük volna róla. Hozzá hasonló jelenség Bobby Sparks billentyűs, aki nemritkán a basszusalapot adta – kiváltva ezzel a szólisztikusan pengető főnököt. Modern funk-jazzhez Hammond-orgona is dukál: akár azon, akár legmodernebb szintetizátorain szólózott vagy kísért, Sparks mindig erősen rányomta bélyegét a zenére.
A fúvóskarban szintén volt régi ismerős, Michael ’Patches’ Stewart személyében, akivel most sem voltam teljesen kibékülve. Trombitásként az övé talán a legsúlyosabb kereszt, hiszen nem tud és nem is nagyon akar kilépni Davis árnyékából. Most többször előfordult, hogy megbicsaklottak zenei gondolatai, néhány szólója viszont parádésra sikerült. Az altszaxofonos kolléga, Keith Anderson nem tett csodákat, de megbízható, egyenletes teljesítményt adott. Kenny Garrett „trónját” azért nem ingatta meg. Az egykor a Pat Metheny Groupot erősítő svájci kromatikus szájharmonikásnak, Gregoire Maret-nek köszönhetően viszont igazán rendkívüli zenei élményekben lehetett részünk. Muzikalitása, virtuozitása nemcsak saját hangszerén, de bármely instrumentumon párját ritkítja.
Miller slap-parádéi a basszusgitáron immár fokozhatatlanok. Mit tehet hát? Ha nem is vertikálisan, vagyis a mondanivalójának számottevő mélyítésével, hanem inkább horizontálisan, vagyis az egyre újabb hangszereken és idiómákban való bemutatkozásával tartja életben a rá irányuló figyelmet. A basszusklarinét után most klarinéton is hallhattuk, sőt egy számban énekelt – technikásan, pontosan, sok érzelemmel. A repertoár nagy meglepetéseket nem tartogatott: szólt a Jean-Pierre, a Panther, a Come Together, első ráadásnak pedig az elmaradhatatlan Tutu. Egyszerűen jól szórakoztunk.
Bércesi Barbara
.