A japán császár jazz-telen

Soil & „Pimp” Sessions, 2007 október 19., A38 hajó

 

Sokan érkeztek az A38 hajóra, akik pontosan tudták, mire számíthatnak a Soil & „Pimp” Sessionstől. Nem csendes, kíváncsi pislogás fogadta tehát a hat extravagáns külsejű japán fiatalembert, hanem a bizalom hangos kinyilvánítása. A bulihangulat pedig önmagát gerjesztette az este folyamán.

 Shacho hangulatmester, Tabu Zombie trombitás, Motoharu szaxofonos, Josei billentyűs, Akita Goldman bőgős és Midorin dobos csapata után nem véletlenül kapkodtak annak idején a nagy lemeztársaságok szerződési ajánlatokkal. A Soil & „Pimp” Sessions a mai kor elvárásainak minden szempontból megfelel. Groove-os, hangos, energikus, táncolható, mindenféle stíluselemet magába olvasztó zenét játszanak, jelmezük jól kigondolt (ki-ki rappernek, gengszternek, popsztárnak öltözik), és művészneveik is eloldják őket a hétköznapi létezés benyomásaitól. Csapatként is olyan nevet választottak, ami nemhogy a néhány évtizeddel ezelőtti Japánban, de talán még az akkori Európában is némi visszatetszést keltett volna. A soil angolul talajt, termőföldet, átvitt értelemben mocskot, a pimp pedig kerítőt jelent. Mindez ma már aligha probléma – sőt.

 A zenekar antréja lehengerlő volt. Sportközvetítéseknél szokták mondani, hogy a versenyző a hatos pályán igencsak bekezdett, félő, hogy nem bírja a tempót a táv végéig. Ekkor úgy éreztem, kellene venni tőlük egy CD-t, mondjuk a legújabbat, a Pimpointot, mert ezt az őrült, ritkán tapasztalható dinamikát jó lenne máskor is érezni. A koncert haladt tovább, s azt még minden további nélkül elfogadtam, hogy japán muzsikusok karibi ritmusokat ütnek, hiszen megállíthatatlan a világfalusodás: a nu-jazz avagy future jazz egyik kedvelt ízét adják az afro-latin, afro-amerikai vagy indiai stíluselemek. Azt sem feltétlenül bántam, hogy néha a punkzene vadsága burjánzott a színpadon.

Azt viszont egyre inkább nehezményeztem, hogy a hangszerszólónak nevezett jelenségek csupán a muzsikusok bátorságáról, de nem hangszerkezelésbeli jártasságukról, stiláris ismereteikről vagy invenciógazdagságukról tanúskodtak. Josei többnyire szekvenciákból építkezik, Motoharu kizárólag azokból. Midorin általában derekasan kísér, de a szólói csak sémahalmozások. Shacho jelenléte értelmezhetetlen: a konferáláson, az időközönként egy megafonba való harsogáson és a színpadon való jövés-menésen túl nem tapasztaltunk tőle többet. Akita Goldman bőgő-soundjának és erőteljes negyedes kíséretének sokat köszönhet a csapat, ahogy Tabu Zombie is kitűnik képzettnek ható, sok esetben izgalmas trombitajátékával. Egyedül az ő esetében látszik jogosnak a jazz kifejezés bárminemű említése

.Az ötlettelenül gomolygó, egyszerű témájú és lapos szerkezetű számok között meglepő, felüdülést hozó színfolt volt Bobby Watson Wheel Within A Wheel című kompozíciójának felbukkanása, amely azért Art Blakey, illetve a Marsalis- és a Eubanks-testvérek előadásában sokkal élvezetesebb. A Soil & „Pimp” Sessions feldolgozása lötyögött, s a leggyengébb pontokat megint a szólók jelentették. A koncert hosszúra nyúlt, s a zenészek nem fáradtak – annak ellenére, hogy bekezdtek a hatos pályán. Energiakészletük kifogyhatatlannak bizonyult. Ám ekkor már határozottan úgy éreztem, hogy nem vennék tőlük CD-t, sem újat, sem régit.

Bércesi Barbara

.